6.
Napló! Most kicsit
felgyorsítom az eseményeket, remélem tudsz követni!
Reggel szörnyen ébredtem.
Ahogy lenyomtam az ébresztőt és kimentem kávéért egy üres házban találtam
magam. A szüleim dolgoztak, ezzel semmi baj nem volt, de Trixi és Tükör
megléptek! Nem szó szerint, persze. Gyorsan rácsörögtem Trixire, azt mondja
elvitte sétálni Tükröt, (persze, aki megteheti, mert neki hosszú hétvégéje
volt, és hétfőn, azaz ma, nem volt sulija) és csak akkor fog hazaérni, mikor
már nem leszünk itthon, és majd délután beszélnünk kell. Ajjaj, azt hiszem, ezt
már mindenki érezte. Mikor azt mondják „beszélnünk kell” és te mindent
végiggondolsz, hogy melyik tettedre jött rá az illető. Mázlimra, itt szinte
üres volt a lista, a pech az, hogy akkor nem tudtam, mire gondol. Bár utána se
tudtam volna. Felmentem a szobámba a kávéval és felnéztem Facebook-ra.
Mostanában nagyon sokszor néztem, hogy írt-e Balázs. De mindig nem a válasz, és
ez kezdett már kicsit dühíteni, sőt végső elkeseredésemben írtam egy üzit, és
még Trixi sem volt itthon, hogy megakadályozza.
Vanda üzenete: Szia, amúgy attól még hogy forgatok, nyugodtan írhatsz.
Nem jött válasz. Vele
álmodtam. Azt, hogy tél van, a kertünkben vagyunk, és én szeretnék csinálni egy
képet a tájról, de véletlen előlapi kamerát kapcsolt be, és Balázs azt hitte,
hogy vele akarok képet csinálni, ezért átkarolta a derekam, és adott egy puszit
az arcomra. És klikk, nyomtam is a fotót! Apropó! Gyorsan előkaptam a mobilom
és bementem a gallériába. Nem volt semmilyen kép, természetesen. Később
rápillantok, hátha…. A másik álmomban is szerepelt, érdekes módon ott nyár
volt, táborban voltunk, és az egyik haverjával kitaláltuk azt, hogy majd
megvicceljük, ha felkel, és kijön a házból leöntjük egy-egy vödör vízzel őt, és
még egy srácot. Balázst nekem kellett leöntenem, de ahogy kiléptek a faházból,
én alig tudtam felemelni a vödröt, és még a másik srác már leöntötte az ő
emberét én ott álltam és fel se tudtam emelni. Ránéztem és csak annyit mondott:
„gyerünk”. Felemeltem a vödröt, és rázúdítottam minden bűntudat nélkül, hisz ő
mondta. Csak a fél gyereket sikerült leöntenem, mert célozni sem tudok. Mire
ezt mondta: „ott a slag, fröcskölj le azzal” és kijjebb jött hogy ne a házat
romboljuk szét. Ez a gyerek egyre jobban meglepett, de tetszett a dolog.
Lefröcsköltem. Teljes mértékben, mire nagy meglepetésemre ott volt még egy slag
és ő is fröcskölt engem. Nagyon romantikus volt. :) Persze mikor felkeltem száraz volt a
hajam, a ruhám, mindenem, szóval ez se történt meg. :(
Felöltöztem, mert azért a
ruha nem viselése még nem jött divatba összepakoltam a cókmókom, Marci kabátját
is természetesen, és indulhattam. Ma nem Ramiékkal mentem, mert ők tegnap végül
elmentek egy közös ismerősükhöz, és ott aludtak és viszik őket kocsival. Szóval
jól indult a reggelem, forever alone.
-Szervusz – köszönt Marci.
- Szia. Tegnap nálam
hagytad a kabidat – mondtam és kivettem a tatyómból, hogy odaadjam.
- Tegnap rajtam nem volt
kabát. Szerintem ez másé.
- Tényleg? – döbbentem le.
És miatta is nehezen tanultam a szöveget. Chh. Jó, főleg Balázs miatt.
- Beza – mondta. – De nem
baj – röhögött. – Csak azért jöttem, hogy kérdezzem, nem jössz e délután
mekizni.
- Megyek – mondtam aztán
végiggondoltam. Trixi ma beszélni akar velem. És ha beszélünk az sok idő
általában. – Ma nem jó, bocsi.
- Jójó, semmi.
Nagyjából ez volt az egész
napi kommunikációm a forgatási szövegen kívül, meg hogy Trixi beszélt velem.
Nem tudom, az, hogy Balázzsal nem beszélünk rengeteg kérdést vet fel. Hogy
miért, hogy mit rontottam el, és hogy ő most mit érez. Megutált? Nem tudom,
egész nap filóztam, a szövegemet többször is elrontottam, minden szünetben
felnéztem, írt-e, de mindig nem volt a válasz. Olyan voltam, mint egy mániákus.
Konkrétan, ha össze lehetne vágni, amiket jól mondtam a szövegben, szavanként
kéne, de ennyit nem lehet vágni. Hátráltattam a forgatást is. Egyik szünetben
kaptam tőle egy üzit, és a szívem úgy megdobbant. Nagyon rég éreztem ilyet,
mikor még rendszeresen beszéltünk. Bár ne láttam volna.
Balázs üzenete: Szia, tudom, de inkább hagylak koncentrálni,
ha van egy kis időd azt szánd a pihenésre, meg a tesódra, ne rám. Majd
néha-néha beszélünk.
Vanda üzenete: Nem akarsz velem beszélni?
Balázs üzenete: De, de. Néha-néha.
Vanda üzenete: Ingyen pofont ne adjak?
És leléptem. Majdnem
elbőgtem magam. Kész, vége én hanyagolom. Nem töröltem le, nem tiltottam le,
egyszerűen, még a válaszát se akartam megnézni. Mi az hogy néha-néha? Ennyit
jelentett neki 2 év barátság kisebb-nagyobb szünetekkel? Chh… És akkor én most
ne verjem be a falat idegességembe, ne vagdossam magam bánatomba, mert az
látszódna a kameránál. Mindegy, össze kell szednem magam, mielőtt észrevenné
valaki is, hogy van valami bajom, még a végén kirúgnának innen, na azt nem
élném túl.
Mikor vége volt a napnak,
mindenki ment mekibe, csak én nem, nem is volt baj, így legalább egyedül
lehettem. Csak ezen tudtam filózni. Valamit elrontottam. Talán mikor nem mentem
vele sétálni? Hisz’ azt mondta megérti, hogy a tesóm mellett a helyem. Lehet
azt hitte csak kifogás? De én sose hazudtam neki. Fel se néztem Messengerre,
nem akartam látni, mit ír. majd talán máskor, most rehabon vagyok. Szépen,
mindent ki kell heverni. Itt a délután.
Mikor hazaértem nem bírtam
tovább, bőgtem. Mint állat.
-Vanda! Mi a baj? – Trixi
rögtön jött. Megérzés lehet talán, hogy összetörték, széttaposták a szívem és
ugráltak rajta, sőt a nyílt sebre olajat öntöttek, hogy csípje még. – Erről
akartam beszélni. – Trixi tudta, most úgysem fogok megszólalni, mert nem tudok,
örülök, ha levegőt kapok ilyenkor. – Este sírtál álmodban. Aztán felkeltettél,
ahogy odajöttél az ágyhoz, alva jártál. Nem tudom mi az oka, de van egy tippem.
Balázs? – Csak bólinottam. – Jó, jó, nyugi, most sírd ki magad, menj fel a
szobába, mindjárt megyek én is.
Felmentem, aztán jött ő is
egy csomag zsepivel, meg gumicukorral. És kábé így telt a hetem. Mellettem
aludt, mellettem tanult, mikor én is tanultam, felkeltett, mikor álmomba
sírtam. Az alvajárás csak egyszer történt. Azért figyelmeztetett Trixi, hogy
csak egy hétig hagy depizni. Minden este eljött velem futni, hogy ne legyek
egyedül, és nekem meg le kellett vezetnem a stresszt. A mindennapjaimat
nutellán éltem meg pizzán, csupa-csupa egészséges dolgon…. a gyógyuláshoz pont
ez kell, ahhoz meg egészséges. Úgy jártam-keltem mint egy szellem, senkivel nem
kommunikáltam, csak ha szöveget mondtam. Ahhoz viszont jól jött.
Belefeledkeztem a tanulásba, a szövegbe. Ott a legjobb oldalamat mutattam.
Mindig odacsapódtam a többiekhez, de sose szólaltam meg. Mobilomat nem
használtam, erős voltam, csak híváshoz, meg üzihez. Ez az egy boldogságom volt,
ezt nem akartam elveszteni, és a forgatást se akartam hátráltatni, szóval ott
mindig a legtöbbet hoztam ki magamból. A kamera előtt energikus voltam, de
mikor elhangzott az, hogy: „ééééés, ennyi”, a mosoly rögtön lehervadt az arcomról.
Egyre nehezebb volt, egy hétig csak mosolyogni. Már a versírásban sem voltam
jó, azzal is leálltam. Marci és Rami sőt Fanni is sokszor kérdezte mi bajom,
mindig azt mondtam, fáradt vagyok, de egy idő után, többször mondtam egy nap.
Végül egyik délután Trixi azt mondta:
-Eddig kidepizhetted
magad, most összeszedünk téged.
- A forgatás tök jól megy,
jól játszom Zsófi szerepét.
- Igen, de ott is
morckomolyan. Nincsenek bakik, a bakik viccesek. Most nem vagy önmagad. De
visszatalálunk hozzád. – Könnybe lábadt a szemem.
- Segítesz?
- Eddig mit csináltam kis
butus? – Mondta és átölelt. – Szóval a „mindig tereljük el a figyelmed”
hadművelet indul. Szövegtanulás, alvás, futás, barátokkal lenni, nagy
társaságba, és odafigyelni mit mondanak, filmezni, enni. – Adta ki az
utasításokat Tri.
- Ezek mik?
- Ezeket kötelező
csinálnod – röhögött és megölelt. – Később majd beszélhetsz vele. De most nincs
Facebook, se Messenger, se Skype, semmi, amin ő ismerősöd.
És most volt először egy
hét után, hogy nem sírtam alvás előtt, se közbe. :)
