5.
Reggel úgy keltem, hogy
Trixi takarója alatt vagyok, a nutella sincs kibontva, viszont Trixi a vállamra
borulva alszik. Nagyon kiborult, még a nutellába sem evett bele. Anya 24 órázik,
ő még mindig nincs itthon, majd csak este jön. Tükör belopózott a szobába, és
mikor kibújtam a takaró alól, hogy kapjak egy kis friss levegőt is,
farkasszemet néztem vele. Trixi el is feledkezett. Nem csak a tánc az utolsó
szál a szüleihez. Itt van Tükör is.
-Szia, nagyfiú! –
Köszöntem reggel. – Éhes vagy? Gyere, együnk! – Próbáltam úgy kibújni, hogy
Trixi ne kelljen fel. Közbe kaptam egy üzit messengeren Balázstól, hogy ma
talizunk-e.
Vanda üzenete: Nem jó, a tesóm nagyon rosszul érzi magát, szomorú, ma próbálom
visszahozni az életbe.
Balázs üzenete: Jó, jó értem, majd máskor. Trixit meg
üdvözlöm és fel a fejjel, üzenem neki.
Igen, Balázs tudta.
Mindent tud, mindent elmondok neki, nagyjából. És asszem ő is. Vagyis remélem.
Vanda üzenete: Átadom, köszi, hogy megértesz. És bocsi:c
Balázs üzenete: Ugyan, megértem. A tesók az elsők.
Lementem, és adtam először
is Tükörnek konzervet. Nem mondom, megszenvedtem érte, mert egy kutyakonzervet
kibontani, na az már kihívás. Utána kutyultam valamit Trixinek is. Igazából
csak vittem neki kávét, meg hozzá a kedvenc Győri édes kekszünket, de azt
szívecske alakba rendeztem és nagyon aranyos volt. J Felmentem hozzá, próbáltam egy kis
napfényt vinni a szobába, de utána újra besötétítettem inkább. Először hagytam
hogy kidepizze magát. Most jön a Vanda-féle erőadás.
-Triiiiii – mondtam lágy
hangon és felkeltettem.
- Szia – ásította, és
ahogy kibújt a takaró alól… megláttam püffedt arcát, sírástól vörös szemét, és
én is majdnem bekönnyeztem. De tartottam magam. – Miért nem hagysz egész nap
aludni? – Nyüszített.
- Jajjmár. Figyu. Tudom,
hogy a tánc neked nagyon fontos. De elmondom neked, hogy nem az az utolsó szál,
ami a szüleidhez köt. Itt van Tükör. Ne felejtsd el, ő a leghűségesebb szál,
ami csak maradhatott volna utánuk – mosolyogtam, aztán rádöbbentem, Vigasztalni
akarom, vagy újra megsiratni? Gratulálok Vanda!
- Igen. Igazad van.
- És Trixi… Miért is
rúgtak ki?
- Nem érdekes.
- Na ne mondd már. Úgyis
el fogod mondani. Mindent elmondunk. És most akkor játszhatjuk azt, hogy te most
nem akarod elmondani, de megelőzhetjük a sok „mondd már. nem” párbeszédet, és
most elmondhatnád.
- Jóóóóó csak állj le a
szöveggel – mosolygott és beleivott a kávéjába. Végre mosolyog. Jó látni, hogy
mosolyog. De az jobb, hogy tudom, én csaltam azt a mosolyt az arcára. Hogy
tudok olyat mondani, ami megmosolyogtatja a szívét is, és hogy engem szeret
annyira, hogy miattam a legrosszabb időszakokban is tud mosolyogni.
- Na. Ne akard hogy
durvább eszközökhöz folyamodjak. Szóval kezdj neki a mesének.
- Jó, szerintem én már nem
táncolok olyan jól. Valamiért már nem az Igazi. Élvezem, meg minden, csak mégse
olyan jók a lépések, satöbbi.
- Na, ezt te sem gondolod
komolyan! Te se gondolod, hogy beveszem ezt. Te is tudod, hogy jó a mozgásod,
és még a fejlődő fázisban vagy, pedig ember azt hinné, hogy ez a max, de nem!
- Nem, tegnap ezért rúgtak
ki. Jött egy lány külföldről, akinek baromi jó mozgása van, és ezért egy
embernek el kellett mennie. Na, az voltam én. És Vivien arra fogta, hogy amióta
gyászolok, egyre rosszabb vagyok. Szóval kezdem elhinni.
- Ne hidd el, és ne add
fel a táncot, te nyomi – mondtam és megöleltem.
- Igen de a szüleim abba a
tánccsapatba irattak be. Ha másikba megyek, az már nem ugyanaz.
- De a szüleid is azt
akarnák, hogy menj tovább, és ne add fel. A világ is ezt akarja. És ugye nem
akarod a világot megfosztani a nagyszerű Beatrixtől?
- Olyan elfogult vagy –
mosolygott szégyenlősen, és bekapott egy kekszet.
- Na. Mondom a tervet.
Megreggelizünk, aztán elbicajozunk a hídhoz, és ott kiordibáljuk a lelkünket
is.
- Én jobban szeretem a
„takaró alatt nutellát zabálunk, aztán nagy nehezen keresünk egy új
tánccsapatot” tervet.
- Hjajj…. Pedig ma ez
lesz, olyan szép időnk van. Mi van ha holnap elkezd esni, és aztán még vagy két
hónapig el sem áll? Aztán mikor el is áll, tiszta víz lesz minden és a fákat
majd nem lehet kivágni, mert azok is vizesek, nem lesz papír, nem lesz mire
írni, kifogyunk a papírból, és vége lesz a világnak. És akkor majd mondhatod,
hogy „ajj miért nem mentem aznap biciklizni Vandával?” De akkor már késő bánat,
többet nem süt a Nap, csak esik és esik és mindenkinek olyan nyomott hangulata
lesz az időjárás miatt, és…. – hadartam, de Trixi közbevágott. Vége a
gondolatmenetemnek! Mindegy, majd magamban folytatom…
- Jó, ha abbahagyod elmegyek
veled eskü csak hagyd abbaaaa – sipította és fülére tapasztotta kezét.
- És mi van ha utána
mindenki veszekedik, mert mindenkinek nyomott hangulata van és megölik az
aranyhalakat? Jesszus, bele se merek gondolni – dramatizáltam.
- Néha igazán rossz
színésznő vagy – röhögött.
Felöltöztünk, jobban
mondva én felöltöztem, aztán felöltöztettem őt is, kivettük a bicikliket és
elmentünk. Tükröt nem vittük pedig nagyon gondolkoztunk rajta. Elmentünk az
utca végéig, ott jobbra fordultunk, és arrafelé van egy út, ami az erdő és egy
tisztás között van. Ott van egy híd, ami alatt egy kis folyó, oda szoktunk
leülni. Az olyan békés hely, szinte senki nem jár ide, csak a folyó csobogását
lehet hallani. Itt beszélhetünk, ahogy akarunk, nem kell félnünk, hogy valaki
meghallja. Ez lett a törzshelyünk. Bizony. A látványról nem is beszélve. Trixi
nagyon szépen tud rajzolni is, néha, mikor egyedül akar lenni, ide szokott
kijönni, és rajzolgatja a kilátást, mindig más-más szemszögből. Ezt sose mondta
el, de mindig tudta, hogy tudom. Láttam a rajzait.
-Mikor lesznek új rajzaid?
- Nem is tudom. Valamikor
ki kéne jönnöm ide is.
- Azok gyönyörű rajzok.
- Nem mondanám – röhögött.
– De figyi – felvett a földről egy faágat, leszakított egy gazt… vagy virágot…
hát olyan gazvirágot, azt a hajába rakta. - Egy varázslónő vagyok, és azt a
követ a víz alatt, békává változtatom – mondta, és a következőt mondta, nagyon
eredeti: - Változz békává, te kőőőőő – és eldobta a faágat, egyenesen rá a
kőre. Aha… ha még csak kő lett volna, de egyszerre sikítottunk fel, mikor
tényleg kiugrándozott egy béka a vízből.
- Ez igen, Tri, én kérek
egy új táskát – szóltam.
Trixi nagy nehezen kihúzta
a faágat a vízből és így szólt:
-Te nagy fatörzs, változz
át egy nagyon menő táskává – mondta és szintén a fatörzsre dobta a faágat
és…….. dehogy változott át!
- Cöhh – ciccegtem.
- Bocsi, parancsra nem
megy – védekezett Trixi.
- Majd máskor – röhögtem
és leültem a földre.
- Mi van Balázzsal? –
Kérdezte.
- Mi lenne? – Hogy mi van
vele? Őszintén nem tudom. Nem fogunk talizni, persze, most megkérdezte, de
többet nem fogja, ismerem őt. Én nem fogom megkérdezni. Makacs vagyok? Lehet.
De hát ez van. Most szenvedünk. Nagyszerű. most, hogy megkérdezte Trixi, jó
sokat fogok ezen agyalni. Fúúú.
- Hát nem tudom. Mondjuk
mostanában biztos nem sokat beszéltetek.
- Hát tényleg nem. Mondta,
hogy talizzunk, mondtam, hogy majd máskor. Ennyi. Jelen pillanatban szenvedünk.
Mint Reni és Cortez – röhögtem.
- Ó, azért annyit ne
légyszi, mert nyakon ütlek.
- Jó. Oké. Vágom. Nem csak
rajtam múlik…
- Akarod hogy beszéljek
vele?
- Nem! – Ordítottam.
Ekkor Trixinek megcsörrent
a mobilja, így félrevonult. Én addig felmentem Messengerre. Írtak páran, de
valahogy nem akartam válaszolni. Csak azon filóztam, hogy Balázzsal miért
haladunk ilyen nehezen. Hogy ez valahogy nem megy. Persze, most keresett, mert
pár napig nem beszéltünk. De ezelőtt mindig csak én kezdeményeztem
beszélgetést, én hoztam fel témát, és utána úgy éreztem, a háta közepére sem
kíván. Azt mondta, ez nem igaz. De már nem tudom, volt, hogy három napig
próbáltam vele őszintén beszélni, de ő semmi újat nem mondott el. Ja, de.
Döntésképtelen mindennel kapcsolatban, barátnővel kapcsolatban. És akkor
ilyenkor mit kéne tennem? Bátorítanom. De próbálom, és nem megy! Hihetetlen mit
össze nem szenvedünk. Néha már komolyan ott vagyok, hogy hagyom a francba, nem
éri meg, de mindig ott lyukadok ki, hogy mégse. Amikor nem beszélünk olyan
nyomott hangulatom van. Nem jutok eszébe, nem hiányzok neki. Akkor olyan
ürességet érzek. Bezzeg mikor rám ír és épp szomorú vagyok akkor is képes
vagyok mosolyogni, pedig csak egy „sziát” ír. Fáj, hogy ő többet jelent nekem,
mit én neki. És ezzel bánt, pedig nem szándékos, gondolom.
El kéne kezdenem megint
verseket írnom, mint akkor, mikor szintén ugyan ezt éreztem. Nem mesterművek,
de az én érzéseimet leplezik.
-Ííííííí – sipította
Trixi.
- Mi az? – Álltam fel.
- Ma jönnek az
unokatesóim. Indulok haza, rendet rittyenteni, meg valamit rendelek –
mosolygott.
- Menjünk – bólintottam.
- Egyedül is boldogulok,
köszi. Maradj még egy kicsit, eléggé filozófálsz, ahogy észreveszem.
- Otthon találkozunk –
öleltem meg, majd visszaültem a földre. Néztem egy ideig a patakot, és a
gondolataim szárnyaltak ide-oda, mindig új és új ötletek jutottak eszembe.
Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam, elővettem a táskámból egy papírt meg egy
tollat. Mindig hozok egy táskát ide, van benne papír, toll, nasi meg kóla.
Azóta hordok papírt meg tollat is, hogy egyszer hoztam ide, és pont kellett, és
hát mindig jó, ha van az embernek.
Miért felfoghatatlan az
igazság?
Talán mert az fáj?
Miért fáj az igazság?
Mert eddig az életünk volt
a hazugság.
De az érzés, mikor rájössz,
hogy ez nem az, amiben hittél…
Mikor nem akartál csalódni,
ezért sokáig nem reménykedtél…
Aztán azt veszed észre,
hogy nem tudod mikor, de mégis megtörtént…
Először
tetszik a dolog, de megtörténik, amitől féltél.
Inkább legyél őszinte
és ne ámíts
Mondd el mit érzel, merj
kockáztatni!
Vagy talán jobb lenne, ha
eltűnnél,
Én se akarok csalódni,
inkább hagyj békén.
Lemondanék rólad, csak hogy
ne fájjon?
Nem tudom, egyszer már
eljátszottuk, tudod…
És nagyon nehezen álltam
talpra,
De ha tudnád hányszor
mondtam le rólad…
Mégis itt vagyok
Olyan vagy, mint a drog
Mit válasszak? Az igazság vagy
te?
Attól függ melyik milyen.
Ezt a verset rögtönöztem,
de egész elégedett voltam a végeredménnyel. Leírtam az érzéseimet, és nem lett
olyan költői, de mi vagyok én? Színésznő, nem pedig író. Szóval ez már nem az
én saram. Egyszerre voltam dühös, szomorú, szerelmes és lemondó.
-Nem rossz – jött a hátam
mögül egy hang. Ez a hang olyan ismerős…
- Csak ennyi? Szerintem
magamhoz képest nem sima „nem rossz”, hanem „egész jó” – mondtam és megfordulva
szembe találtam magam Marcival.
- Mutasd meg még egyszer
és megmondom a véleményem – vágott vissza.
- Nem kell, köszi. Mit
keresel itt? Te nem is itt laksz. Vagy de?
- Nem én teljesen máshol…
messzebb. Csak a nagyimhoz jöttem.
- Tényleg? Ki a nagyid?
- Most költözött ide, egy
kék kerítéses házban lakik, ha innen kikanyarodunk akkor abban az utcában.
- Óóó, tudom hol van, ő a
szomszédom – mondtam. – Elkísérjelek?
- Nem, inkább maradnék
itt.
- Ohhóóó, jó társaság
vagyok, mi? – röhögtem. – Nyugodtan kimondhatod, tudom – mosolyogtam. – Elég
jófej és vicces tudok lenni.
- És milyen jól körbeírod
az embereket… - ment bele a játékba. – Ez az első versed?
- Nem, régebben írtam
párat.
- Akkor viszont szörnyű.
- Hééééé – vertem a
combjába, mert még mindig nem ült le. – Leülsz?
- Jó, de csak mert ilyen
jó társaságom akad. Egy ember, aki nem csak humoros, de okos is…
- Ez túlzás már –
„pirultam”.
- Nem, szerintem tényleg
okos vagyok – mondta mire, most tényleg a vállába vertem. – De amúgy kinek
írtad a verset?
- Egy régi ismerősömnek.
- Csak egy ismerős, mi?
- Aham… - mondtam
elbambulva.
- Megmutatod a többi
verset is?
- Ja, mert annyira
érdekel…
- Tényleg érdekel. Hé,
előítéletes vagy, cica!
- Egy füzetbe írom őket,
nem biztos, hogy itt van – matattam a táskámban, majd pechemre megtaláltam. –
De szólok, nem vagyok egy nagy költő, és kérlek… légyszi ne röhögj ki.
- Nem szokásom kiröhögni
mások érzelmeit – mondta, és ki is kapta a kezemből a füzetet. Mint egy kutyus,
aki két napja nem evett, és végre kap valami ételt, lecsapott rá.
- Csak egyet olvass el. Azt is nehezen
engedem meg, csak szólok, szóval érd be ezzel.
Mikor az
emberek elfordulnak mellőled
Láthatatlannak néznek,
Tudatják veled, hogy senki vagy,
És annak is érzed magad.
Láthatatlannak néznek,
Tudatják veled, hogy senki vagy,
És annak is érzed magad.
Mikor
mindenkinek elege van belőled,
Egy darabig tűrik, de nem bírják melletted,
Nincs ki tartsa a lelket és ez fáj,
Próbálod összeszedni magad, de nem olyan könnyű már.
Egy darabig tűrik, de nem bírják melletted,
Nincs ki tartsa a lelket és ez fáj,
Próbálod összeszedni magad, de nem olyan könnyű már.
Mikor azt
mutatod mindenkinek, hogy minden jobb,
És ők elhiszik, mert nem ismernek jól.
Nem akarod traktálni őket a fájdalmaiddal,
Mert félsz, hogy emiatt megint otthagynak.
És ők elhiszik, mert nem ismernek jól.
Nem akarod traktálni őket a fájdalmaiddal,
Mert félsz, hogy emiatt megint otthagynak.
Mikor
nem bírod tovább, és kimutatod,
És az egész tervet otthagyod ,
Mert fáj, és nem bírod tovább,
És az utolsó ember is elhagyott már.
És az egész tervet otthagyod ,
Mert fáj, és nem bírod tovább,
És az utolsó ember is elhagyott már.
-Wow! Ezt mikor érezted? Ezt
te tényleg érezted?
- Igen, de ez kettőnk közt
marad – mondtam, nem is kérdeztem.
- Persze. És amit az előbb
írtál azt kinek írtad? Mármint ezt kérdeztem már. Szóval hogy tudod… mi a
történetetek? Mi van veletek… köztetek?
- Barátok vagyunk. Nagyon
régről. Aztán most mindketten szenvedünk. Vége – fejeztem be a mesét. – Te
mesélj, mi van a csajokkal. Biztos nagy csajozós vagy.
- Te meg megint előítéletes.
- Miért, nem vagy az?
- De – röhögte el magát.
- És voltál már komolyan
szerelmes, te nagy macsó?
- Egyszer… de hagyjuk is,
nem végződött valami jól.
- Mi történt? – Néztem a
szemébe.
- Megcsalt… mindegy, figyu,
indulok, jössz?
- Asszem még maradok –
vontam meg a vállam.
- Akkor én is. Sötét van,
csak nem gondolod, hogy hagylak egyedül egy elhagyatott helyen?
- Ide senki se jár. Tényleg,
te hogy kerültél ide?
- Pontosan. Gondolj bele, ha
én idekeveredtem, biztos más is idekeveredik.
- Akkor menjünk – értettem
egyet.
Hazafele csak beszéltünk és
beszéltünk mindenféle videósokról. Na, itt megegyezett az ízlésünk, Szirmai
Gergelyt szeretjük. :)
Hazaértem és ott találtam
Trixi unokatesóit. Két nagyobb fiú, szóval csatlakoztam a társasághoz, de csak
addig, még anya haza nem ért. Csináltam neki vacsit, majd elköszöntem, mert
tanulni kellett a szövegemet, és eléggé le voltam maradva, ugye reggel Trixi
lelkét ápoltam, aztán Marcival csacsogtam a hídnál sötétedésig, szóval eléggé
elment a nap.
Valaki kopogott az ajtómon.
-Bejöhetek? – kérdezte a
nagyobbik tesó, Leó. Nagy szerepet játszik az életembe, Trixivel nőttem fel, és
Trixi meg ő sülve-főve együtt voltak és még vannak is.
- Nem, fiúknak belépni
tilos, tudod, maradok a tizenkét éves szintjén – vágtam hozzá egy párnát.
- Nem kertelek. Trixi azt
mondja, minden rendbe, de nem azt látom rajta. Elfelejtette, hogy én a
„Lelkébelátó Leó” vagyok.
- Az a baj, hogy ezt neki
kell elmondani. Akármennyire is akarom, tiltják a személyes jogai.
- Jajj ne kezdd, kérlek!
Tudni akarom mi van vele, és ő nem fogja elmondani. Aggódok érte.
- Nézd, nem kell aggódj
érte. Vagyis de, de skubizz rám. Itt vagyok én. Amég nem mondom el mi a baja,
addig nem történhet nagy baj. Mert ha nagy baj lenne, elmondanám. Mindent
kézben tartok. Majd ha kicsúszik a kezemből az irányítás, ami hozzáteszem nem
valószínű hogy megtörténik, te leszel az első akinek szólok, oksa? – Na, ma
mindenkit megnyugtatok, csak a szövegemet nem tudom betanulni.
- Jó, jó értem nem fogom
belőled kihúzni, mi?
- Makacs vagyok, ismersz –
vontam meg a vállam. – De attól még egy ölelést adhatsz – tártam ki a kezemet
csukott szemmel. Nem éreztem, hogy megölelt volna, így fél szememet
kinyitottam. – Ez egy visszautasíthatatlan soha vissza nem térő alkalom –
mondtam, majd újra becsuktam a szemem, és itt már megkaptam az ölelésem, meg
egy nagy sóhajtást. Kibontakozott az ölelésből és megszólalt:
- És te hogy állsz a
fiúkkal? – húzta félmosolyra a száját.
- Na sipirc ki a szobámból –
álltam fel és tereltem ki.
- Most miért? – közben ő is
felállt és ő hátrált ahogy én közelítettem. Filmbe illő pillanat volt, majd a
nyitott ajtón kilépett, és én becsaptam előtte az ajtót, majd megfordultam és „leporoltam”
a kezemet. Bezony, most gonci voltam, de hát na ez tabu téma.
Kopogtak, de nem szólaltam
meg. Még egyszer kopogtak, mire kiszóltam valami olyasmit hogy „Leó, hagyj már
nem fogok semmit mondani!”, mire egy másik hang szólt kívülről hogy „áhhhh de
én bemegyek” és benyitott Marci.
-Szia – álltam fel
meglepődve. – Hát te meg?
- Csak megyek haza és
gondoltam elköszönök.
- Ja jóóóó. És nem
számítottam rád így rám találsz pizsiben, a kupi kellős közepén szöveget
tanulva. A legszexibb látvány a világon – ironizáltam.
- Sose tudhatod, hogy egy
pasinak mi szexi – kacsintott. – Én vonzónak találom. Inkább mint egy
estélyiben lássalak 20 kiló smink alatt.
- Te most idejöttél a
szobámba és közlöd hogy nem akarsz látni szép ruhákban? – Összegeztem.
- Jaj bocsi, elfelejtettem,
te nő vagy. Szóval cekci vagy na – mondta mosolyogva majd megölelt. – Még annyi,
hogy köszi, hogy bennem megbíztál annyira, hogy megmutasd a verseid. Na léptem,
szió – majd kiment az ajtón.
- Szia – suttogtam az orrom
elé, mikor láttam az ablaknál, hogy már kiment a házból.
Gyorsan felmentem facera,
megnéztem Balázs írt-e de természetesen nem. Bezzeg Marci fel is jött és
megölelt. Pfuuu, oké, ebből nem lesz tanulás. Pedig kéne a szöveget.
Mire nagy nehezen rávettem a
gondolataimat a szövegtanulásra, észrevettem, hogy van nálam egy kabát. Ugye
nem Marcié? Ohhhom. Na jó, nem, szöveg, aztán majd úgy is holnap visszaadom.
Szöveg. Szöveg. Tudod, Vanda, Bábel. Ez volt az álmod, el ne szúrd, hahó! Épp
ész, el kéne nyomi a szívet. Csak egy-két órácskára. Hahó! Úgy látszik épp ész
alszik, de nehogymár! Nem sokszor hívom, de pont most nincs itt! Chh…. akkor
nem tudom mit csináljunk, rúgjunk be. Na jó, nem, holnap munka. Elmegyek futni.
A sötétben? Gratulálok Vanda. Mondjuk tusoljunk le, az még úgy oké, hátha
felébred épp ész, és segít tanulni, ne csak szavakat olvassak, fel is fogjam.