Ötödik fejezet

5_.

Reggel úgy keltem, hogy Trixi takarója alatt vagyok, a nutella sincs kibontva, viszont Trixi a vállamra borulva alszik. Nagyon kiborult, még a nutellába sem evett bele. Anya 24 órázik, ő még mindig nincs itthon, majd csak este jön. Tükör belopózott a szobába, és mikor kibújtam a takaró alól, hogy kapjak egy kis friss levegőt is, farkasszemet néztem vele. Trixi el is feledkezett. Nem csak a tánc az utolsó szál a szüleihez. Itt van Tükör is.

-Szia, nagyfiú! – Köszöntem reggel. – Éhes vagy? Gyere, együnk! – Próbáltam úgy kibújni, hogy Trixi ne kelljen fel. Közbe kaptam egy üzit messengeren Balázstól, hogy ma talizunk-e.

Vanda üzenete: Nem jó, a tesóm nagyon rosszul érzi magát, szomorú, ma próbálom visszahozni az életbe.

Balázs üzenete: Jó, jó értem, majd máskor. Trixit meg üdvözlöm és fel a fejjel, üzenem neki.

Igen, Balázs tudta. Mindent tud, mindent elmondok neki, nagyjából. És asszem ő is. Vagyis remélem.

Vanda üzenete: Átadom, köszi, hogy megértesz. És bocsi:c

Balázs üzenete: Ugyan, megértem. A tesók az elsők.

Lementem, és adtam először is Tükörnek konzervet. Nem mondom, megszenvedtem érte, mert egy kutyakonzervet kibontani, na az már kihívás. Utána kutyultam valamit Trixinek is. Igazából csak vittem neki kávét, meg hozzá a kedvenc Győri édes kekszünket, de azt szívecske alakba rendeztem és nagyon aranyos volt. J Felmentem hozzá, próbáltam egy kis napfényt vinni a szobába, de utána újra besötétítettem inkább. Először hagytam hogy kidepizze magát. Most jön a Vanda-féle erőadás.

-Triiiiii – mondtam lágy hangon és felkeltettem.

- Szia – ásította, és ahogy kibújt a takaró alól… megláttam püffedt arcát, sírástól vörös szemét, és én is majdnem bekönnyeztem. De tartottam magam. – Miért nem hagysz egész nap aludni? – Nyüszített.

- Jajjmár. Figyu. Tudom, hogy a tánc neked nagyon fontos. De elmondom neked, hogy nem az az utolsó szál, ami a szüleidhez köt. Itt van Tükör. Ne felejtsd el, ő a leghűségesebb szál, ami csak maradhatott volna utánuk – mosolyogtam, aztán rádöbbentem, Vigasztalni akarom, vagy újra megsiratni? Gratulálok Vanda!

- Igen. Igazad van.

- És Trixi… Miért is rúgtak ki?

- Nem érdekes.

- Na ne mondd már. Úgyis el fogod mondani. Mindent elmondunk. És most akkor játszhatjuk azt, hogy te most nem akarod elmondani, de megelőzhetjük a sok „mondd már. nem” párbeszédet, és most elmondhatnád.

- Jóóóóó csak állj le a szöveggel – mosolygott és beleivott a kávéjába. Végre mosolyog. Jó látni, hogy mosolyog. De az jobb, hogy tudom, én csaltam azt a mosolyt az arcára. Hogy tudok olyat mondani, ami megmosolyogtatja a szívét is, és hogy engem szeret annyira, hogy miattam a legrosszabb időszakokban is tud mosolyogni.

- Na. Ne akard hogy durvább eszközökhöz folyamodjak. Szóval kezdj neki a mesének.

- Jó, szerintem én már nem táncolok olyan jól. Valamiért már nem az Igazi. Élvezem, meg minden, csak mégse olyan jók a lépések, satöbbi.

- Na, ezt te sem gondolod komolyan! Te se gondolod, hogy beveszem ezt. Te is tudod, hogy jó a mozgásod, és még a fejlődő fázisban vagy, pedig ember azt hinné, hogy ez a max, de nem!

- Nem, tegnap ezért rúgtak ki. Jött egy lány külföldről, akinek baromi jó mozgása van, és ezért egy embernek el kellett mennie. Na, az voltam én. És Vivien arra fogta, hogy amióta gyászolok, egyre rosszabb vagyok. Szóval kezdem elhinni.

- Ne hidd el, és ne add fel a táncot, te nyomi – mondtam és megöleltem.

- Igen de a szüleim abba a tánccsapatba irattak be. Ha másikba megyek, az már nem ugyanaz.

- De a szüleid is azt akarnák, hogy menj tovább, és ne add fel. A világ is ezt akarja. És ugye nem akarod a világot megfosztani a nagyszerű Beatrixtől?

- Olyan elfogult vagy – mosolygott szégyenlősen, és bekapott egy kekszet.

- Na. Mondom a tervet. Megreggelizünk, aztán elbicajozunk a hídhoz, és ott kiordibáljuk a lelkünket is.

- Én jobban szeretem a „takaró alatt nutellát zabálunk, aztán nagy nehezen keresünk egy új tánccsapatot” tervet.

- Hjajj…. Pedig ma ez lesz, olyan szép időnk van. Mi van ha holnap elkezd esni, és aztán még vagy két hónapig el sem áll? Aztán mikor el is áll, tiszta víz lesz minden és a fákat majd nem lehet kivágni, mert azok is vizesek, nem lesz papír, nem lesz mire írni, kifogyunk a papírból, és vége lesz a világnak. És akkor majd mondhatod, hogy „ajj miért nem mentem aznap biciklizni Vandával?” De akkor már késő bánat, többet nem süt a Nap, csak esik és esik és mindenkinek olyan nyomott hangulata lesz az időjárás miatt, és…. – hadartam, de Trixi közbevágott. Vége a gondolatmenetemnek! Mindegy, majd magamban folytatom…

- Jó, ha abbahagyod elmegyek veled eskü csak hagyd abbaaaa – sipította és fülére tapasztotta kezét.

- És mi van ha utána mindenki veszekedik, mert mindenkinek nyomott hangulata van és megölik az aranyhalakat? Jesszus, bele se merek gondolni – dramatizáltam.

- Néha igazán rossz színésznő vagy – röhögött.

Felöltöztünk, jobban mondva én felöltöztem, aztán felöltöztettem őt is, kivettük a bicikliket és elmentünk. Tükröt nem vittük pedig nagyon gondolkoztunk rajta. Elmentünk az utca végéig, ott jobbra fordultunk, és arrafelé van egy út, ami az erdő és egy tisztás között van. Ott van egy híd, ami alatt egy kis folyó, oda szoktunk leülni. Az olyan békés hely, szinte senki nem jár ide, csak a folyó csobogását lehet hallani. Itt beszélhetünk, ahogy akarunk, nem kell félnünk, hogy valaki meghallja. Ez lett a törzshelyünk. Bizony. A látványról nem is beszélve. Trixi nagyon szépen tud rajzolni is, néha, mikor egyedül akar lenni, ide szokott kijönni, és rajzolgatja a kilátást, mindig más-más szemszögből. Ezt sose mondta el, de mindig tudta, hogy tudom. Láttam a rajzait.

-Mikor lesznek új rajzaid?

- Nem is tudom. Valamikor ki kéne jönnöm ide is.

- Azok gyönyörű rajzok.

- Nem mondanám – röhögött. – De figyi – felvett a földről egy faágat, leszakított egy gazt… vagy virágot… hát olyan gazvirágot, azt a hajába rakta. - Egy varázslónő vagyok, és azt a követ a víz alatt, békává változtatom – mondta, és a következőt mondta, nagyon eredeti: - Változz békává, te kőőőőő – és eldobta a faágat, egyenesen rá a kőre. Aha… ha még csak kő lett volna, de egyszerre sikítottunk fel, mikor tényleg kiugrándozott egy béka a vízből.

- Ez igen, Tri, én kérek egy új táskát – szóltam.

Trixi nagy nehezen kihúzta a faágat a vízből és így szólt:

-Te nagy fatörzs, változz át egy nagyon menő táskává – mondta és szintén a fatörzsre dobta a faágat és…….. dehogy változott át!

- Cöhh – ciccegtem.

- Bocsi, parancsra nem megy – védekezett Trixi.

- Majd máskor – röhögtem és leültem a földre.

- Mi van Balázzsal? – Kérdezte.

- Mi lenne? – Hogy mi van vele? Őszintén nem tudom. Nem fogunk talizni, persze, most megkérdezte, de többet nem fogja, ismerem őt. Én nem fogom megkérdezni. Makacs vagyok? Lehet. De hát ez van. Most szenvedünk. Nagyszerű. most, hogy megkérdezte Trixi, jó sokat fogok ezen agyalni. Fúúú.

- Hát nem tudom. Mondjuk mostanában biztos nem sokat beszéltetek.

- Hát tényleg nem. Mondta, hogy talizzunk, mondtam, hogy majd máskor. Ennyi. Jelen pillanatban szenvedünk. Mint Reni és Cortez – röhögtem.

- Ó, azért annyit ne légyszi, mert nyakon ütlek.

- Jó. Oké. Vágom. Nem csak rajtam múlik…

- Akarod hogy beszéljek vele?

- Nem! – Ordítottam.

Ekkor Trixinek megcsörrent a mobilja, így félrevonult. Én addig felmentem Messengerre. Írtak páran, de valahogy nem akartam válaszolni. Csak azon filóztam, hogy Balázzsal miért haladunk ilyen nehezen. Hogy ez valahogy nem megy. Persze, most keresett, mert pár napig nem beszéltünk. De ezelőtt mindig csak én kezdeményeztem beszélgetést, én hoztam fel témát, és utána úgy éreztem, a háta közepére sem kíván. Azt mondta, ez nem igaz. De már nem tudom, volt, hogy három napig próbáltam vele őszintén beszélni, de ő semmi újat nem mondott el. Ja, de. Döntésképtelen mindennel kapcsolatban, barátnővel kapcsolatban. És akkor ilyenkor mit kéne tennem? Bátorítanom. De próbálom, és nem megy! Hihetetlen mit össze nem szenvedünk. Néha már komolyan ott vagyok, hogy hagyom a francba, nem éri meg, de mindig ott lyukadok ki, hogy mégse. Amikor nem beszélünk olyan nyomott hangulatom van. Nem jutok eszébe, nem hiányzok neki. Akkor olyan ürességet érzek. Bezzeg mikor rám ír és épp szomorú vagyok akkor is képes vagyok mosolyogni, pedig csak egy „sziát” ír. Fáj, hogy ő többet jelent nekem, mit én neki. És ezzel bánt, pedig nem szándékos, gondolom.

El kéne kezdenem megint verseket írnom, mint akkor, mikor szintén ugyan ezt éreztem. Nem mesterművek, de az én érzéseimet leplezik.

-Ííííííí – sipította Trixi.

- Mi az? – Álltam fel.

- Ma jönnek az unokatesóim. Indulok haza, rendet rittyenteni, meg valamit rendelek – mosolygott.

- Menjünk – bólintottam.

- Egyedül is boldogulok, köszi. Maradj még egy kicsit, eléggé filozófálsz, ahogy észreveszem.

- Otthon találkozunk – öleltem meg, majd visszaültem a földre. Néztem egy ideig a patakot, és a gondolataim szárnyaltak ide-oda, mindig új és új ötletek jutottak eszembe. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam, elővettem a táskámból egy papírt meg egy tollat. Mindig hozok egy táskát ide, van benne papír, toll, nasi meg kóla. Azóta hordok papírt meg tollat is, hogy egyszer hoztam ide, és pont kellett, és hát mindig jó, ha van az embernek.

Miért felfoghatatlan az igazság?

Talán mert az fáj?

Miért fáj az igazság?

Mert eddig az életünk volt a hazugság.

De az érzés, mikor rájössz, hogy ez nem az, amiben hittél…

Mikor nem akartál csalódni, ezért sokáig nem reménykedtél…

Aztán azt veszed észre, hogy nem tudod mikor, de mégis megtörtént…

Először tetszik a dolog, de megtörténik, amitől féltél.

Inkább legyél őszinte és ne ámíts

Mondd el mit érzel, merj kockáztatni!

Vagy talán jobb lenne, ha eltűnnél,

Én se akarok csalódni, inkább hagyj békén.

Lemondanék rólad, csak hogy ne fájjon?

Nem tudom, egyszer már eljátszottuk, tudod…

És nagyon nehezen álltam talpra,

De ha tudnád hányszor mondtam le rólad…

Mégis itt vagyok

Olyan vagy, mint a drog

Mit válasszak? Az igazság vagy te?

Attól függ melyik milyen.

Ezt a verset rögtönöztem, de egész elégedett voltam a végeredménnyel. Leírtam az érzéseimet, és nem lett olyan költői, de mi vagyok én? Színésznő, nem pedig író. Szóval ez már nem az én saram. Egyszerre voltam dühös, szomorú, szerelmes és lemondó.

-Nem rossz – jött a hátam mögül egy hang. Ez a hang olyan ismerős…

- Csak ennyi? Szerintem magamhoz képest nem sima „nem rossz”, hanem „egész jó” – mondtam és megfordulva szembe találtam magam Marcival.

- Mutasd meg még egyszer és megmondom a véleményem – vágott vissza.

- Nem kell, köszi. Mit keresel itt? Te nem is itt laksz. Vagy de?

- Nem én teljesen máshol… messzebb. Csak a nagyimhoz jöttem.

- Tényleg? Ki a nagyid?

- Most költözött ide, egy kék kerítéses házban lakik, ha innen kikanyarodunk akkor abban az utcában.

- Óóó, tudom hol van, ő a szomszédom – mondtam.  – Elkísérjelek?

- Nem, inkább maradnék itt.

- Ohhóóó, jó társaság vagyok, mi? – röhögtem. – Nyugodtan kimondhatod, tudom – mosolyogtam. – Elég jófej és vicces tudok lenni.

- És milyen jól körbeírod az embereket… - ment bele a játékba. – Ez az első versed?

- Nem, régebben írtam párat.

- Akkor viszont szörnyű.

- Hééééé – vertem a combjába, mert még mindig nem ült le. – Leülsz?

- Jó, de csak mert ilyen jó társaságom akad. Egy ember, aki nem csak humoros, de okos is…

- Ez túlzás már – „pirultam”.

- Nem, szerintem tényleg okos vagyok – mondta mire, most tényleg a vállába vertem. – De amúgy kinek írtad a verset?

- Egy régi ismerősömnek.

- Csak egy ismerős, mi?

- Aham… - mondtam elbambulva.

- Megmutatod a többi verset is?

- Ja, mert annyira érdekel…

- Tényleg érdekel. Hé, előítéletes vagy, cica!

- Egy füzetbe írom őket, nem biztos, hogy itt van – matattam a táskámban, majd pechemre megtaláltam. – De szólok, nem vagyok egy nagy költő, és kérlek… légyszi ne röhögj ki.

- Nem szokásom kiröhögni mások érzelmeit – mondta, és ki is kapta a kezemből a füzetet. Mint egy kutyus, aki két napja nem evett, és végre kap valami ételt, lecsapott rá.

- Csak egyet olvass el. Azt is nehezen engedem meg, csak szólok, szóval érd be ezzel.

Mikor az emberek elfordulnak mellőled
Láthatatlannak néznek,
Tudatják veled, hogy senki vagy,
És annak is érzed magad.

Mikor mindenkinek elege van belőled,
Egy darabig tűrik, de nem bírják melletted,
Nincs ki tartsa a lelket és ez fáj,
Próbálod összeszedni magad, de nem olyan könnyű már.

Mikor azt mutatod mindenkinek, hogy minden jobb,
És ők elhiszik, mert nem ismernek jól.
Nem akarod traktálni őket a fájdalmaiddal,
Mert félsz, hogy emiatt megint otthagynak.

Mikor nem bírod tovább, és kimutatod,
És az egész tervet otthagyod ,
Mert fáj, és nem bírod tovább,
És az utolsó ember is elhagyott már.

-Wow! Ezt mikor érezted? Ezt te tényleg érezted?

- Igen, de ez kettőnk közt marad – mondtam, nem is kérdeztem.

- Persze. És amit az előbb írtál azt kinek írtad? Mármint ezt kérdeztem már. Szóval hogy tudod… mi a történetetek? Mi van veletek… köztetek?

- Barátok vagyunk. Nagyon régről. Aztán most mindketten szenvedünk. Vége – fejeztem be a mesét. – Te mesélj, mi van a csajokkal. Biztos nagy csajozós vagy.

- Te meg megint előítéletes.

- Miért, nem vagy az?

- De – röhögte el magát.

- És voltál már komolyan szerelmes, te nagy macsó?

- Egyszer… de hagyjuk is, nem végződött valami jól.

- Mi történt? – Néztem a szemébe.

- Megcsalt… mindegy, figyu, indulok, jössz?

- Asszem még maradok – vontam meg a vállam.

- Akkor én is. Sötét van, csak nem gondolod, hogy hagylak egyedül egy elhagyatott helyen?

- Ide senki se jár. Tényleg, te hogy kerültél ide?

- Pontosan. Gondolj bele, ha én idekeveredtem, biztos más is idekeveredik.

- Akkor menjünk – értettem egyet.

Hazafele csak beszéltünk és beszéltünk mindenféle videósokról. Na, itt megegyezett az ízlésünk, Szirmai Gergelyt szeretjük. :)

Hazaértem és ott találtam Trixi unokatesóit. Két nagyobb fiú, szóval csatlakoztam a társasághoz, de csak addig, még anya haza nem ért. Csináltam neki vacsit, majd elköszöntem, mert tanulni kellett a szövegemet, és eléggé le voltam maradva, ugye reggel Trixi lelkét ápoltam, aztán Marcival csacsogtam a hídnál sötétedésig, szóval eléggé elment a nap.

Valaki kopogott az ajtómon.

-Bejöhetek? – kérdezte a nagyobbik tesó, Leó. Nagy szerepet játszik az életembe, Trixivel nőttem fel, és Trixi meg ő sülve-főve együtt voltak és még vannak is.

- Nem, fiúknak belépni tilos, tudod, maradok a tizenkét éves szintjén – vágtam hozzá egy párnát.

- Nem kertelek. Trixi azt mondja, minden rendbe, de nem azt látom rajta. Elfelejtette, hogy én a „Lelkébelátó Leó” vagyok.

- Az a baj, hogy ezt neki kell elmondani. Akármennyire is akarom, tiltják a személyes jogai.

- Jajj ne kezdd, kérlek! Tudni akarom mi van vele, és ő nem fogja elmondani. Aggódok érte.

- Nézd, nem kell aggódj érte. Vagyis de, de skubizz rám. Itt vagyok én. Amég nem mondom el mi a baja, addig nem történhet nagy baj. Mert ha nagy baj lenne, elmondanám. Mindent kézben tartok. Majd ha kicsúszik a kezemből az irányítás, ami hozzáteszem nem valószínű hogy megtörténik, te leszel az első akinek szólok, oksa? – Na, ma mindenkit megnyugtatok, csak a szövegemet nem tudom betanulni.

- Jó, jó értem nem fogom belőled kihúzni, mi?

- Makacs vagyok, ismersz – vontam meg a vállam. – De attól még egy ölelést adhatsz – tártam ki a kezemet csukott szemmel. Nem éreztem, hogy megölelt volna, így fél szememet kinyitottam. – Ez egy visszautasíthatatlan soha vissza nem térő alkalom – mondtam, majd újra becsuktam a szemem, és itt már megkaptam az ölelésem, meg egy nagy sóhajtást. Kibontakozott az ölelésből és megszólalt:

- És te hogy állsz a fiúkkal? – húzta félmosolyra a száját.

- Na sipirc ki a szobámból – álltam fel és tereltem ki.

- Most miért? – közben ő is felállt és ő hátrált ahogy én közelítettem. Filmbe illő pillanat volt, majd a nyitott ajtón kilépett, és én becsaptam előtte az ajtót, majd megfordultam és „leporoltam” a kezemet. Bezony, most gonci voltam, de hát na ez tabu téma.

Kopogtak, de nem szólaltam meg. Még egyszer kopogtak, mire kiszóltam valami olyasmit hogy „Leó, hagyj már nem fogok semmit mondani!”, mire egy másik hang szólt kívülről hogy „áhhhh de én bemegyek” és benyitott Marci.

-Szia – álltam fel meglepődve. – Hát te meg?

- Csak megyek haza és gondoltam elköszönök.

- Ja jóóóó. És nem számítottam rád így rám találsz pizsiben, a kupi kellős közepén szöveget tanulva. A legszexibb látvány a világon – ironizáltam.

- Sose tudhatod, hogy egy pasinak mi szexi – kacsintott. – Én vonzónak találom. Inkább mint egy estélyiben lássalak 20 kiló smink alatt.

- Te most idejöttél a szobámba és közlöd hogy nem akarsz látni szép ruhákban? – Összegeztem.

- Jaj bocsi, elfelejtettem, te nő vagy. Szóval cekci vagy na – mondta mosolyogva majd megölelt. – Még annyi, hogy köszi, hogy bennem megbíztál annyira, hogy megmutasd a verseid. Na léptem, szió – majd kiment az ajtón.

- Szia – suttogtam az orrom elé, mikor láttam az ablaknál, hogy már kiment a házból.

Gyorsan felmentem facera, megnéztem Balázs írt-e de természetesen nem. Bezzeg Marci fel is jött és megölelt. Pfuuu, oké, ebből nem lesz tanulás. Pedig kéne a szöveget.

Mire nagy nehezen rávettem a gondolataimat a szövegtanulásra, észrevettem, hogy van nálam egy kabát. Ugye nem Marcié? Ohhhom. Na jó, nem, szöveg, aztán majd úgy is holnap visszaadom. Szöveg. Szöveg. Tudod, Vanda, Bábel. Ez volt az álmod, el ne szúrd, hahó! Épp ész, el kéne nyomi a szívet. Csak egy-két órácskára. Hahó! Úgy látszik épp ész alszik, de nehogymár! Nem sokszor hívom, de pont most nincs itt! Chh…. akkor nem tudom mit csináljunk, rúgjunk be. Na jó, nem, holnap munka. Elmegyek futni. A sötétben? Gratulálok Vanda. Mondjuk tusoljunk le, az még úgy oké, hátha felébred épp ész, és segít tanulni, ne csak szavakat olvassak, fel is fogjam.