Hatodik fejezet

6_.

Napló! Most kicsit felgyorsítom az eseményeket, remélem tudsz követni!

Reggel szörnyen ébredtem. Ahogy lenyomtam az ébresztőt és kimentem kávéért egy üres házban találtam magam. A szüleim dolgoztak, ezzel semmi baj nem volt, de Trixi és Tükör megléptek! Nem szó szerint, persze. Gyorsan rácsörögtem Trixire, azt mondja elvitte sétálni Tükröt, (persze, aki megteheti, mert neki hosszú hétvégéje volt, és hétfőn, azaz ma, nem volt sulija) és csak akkor fog hazaérni, mikor már nem leszünk itthon, és majd délután beszélnünk kell. Ajjaj, azt hiszem, ezt már mindenki érezte. Mikor azt mondják „beszélnünk kell” és te mindent végiggondolsz, hogy melyik tettedre jött rá az illető. Mázlimra, itt szinte üres volt a lista, a pech az, hogy akkor nem tudtam, mire gondol. Bár utána se tudtam volna. Felmentem a szobámba a kávéval és felnéztem Facebook-ra. Mostanában nagyon sokszor néztem, hogy írt-e Balázs. De mindig nem a válasz, és ez kezdett már kicsit dühíteni, sőt végső elkeseredésemben írtam egy üzit, és még Trixi sem volt itthon, hogy megakadályozza.

Vanda üzenete: Szia, amúgy attól még hogy forgatok, nyugodtan írhatsz.

Nem jött válasz. Vele álmodtam. Azt, hogy tél van, a kertünkben vagyunk, és én szeretnék csinálni egy képet a tájról, de véletlen előlapi kamerát kapcsolt be, és Balázs azt hitte, hogy vele akarok képet csinálni, ezért átkarolta a derekam, és adott egy puszit az arcomra. És klikk, nyomtam is a fotót! Apropó! Gyorsan előkaptam a mobilom és bementem a gallériába. Nem volt semmilyen kép, természetesen. Később rápillantok, hátha…. A másik álmomban is szerepelt, érdekes módon ott nyár volt, táborban voltunk, és az egyik haverjával kitaláltuk azt, hogy majd megvicceljük, ha felkel, és kijön a házból leöntjük egy-egy vödör vízzel őt, és még egy srácot. Balázst nekem kellett leöntenem, de ahogy kiléptek a faházból, én alig tudtam felemelni a vödröt, és még a másik srác már leöntötte az ő emberét én ott álltam és fel se tudtam emelni. Ránéztem és csak annyit mondott: „gyerünk”. Felemeltem a vödröt, és rázúdítottam minden bűntudat nélkül, hisz ő mondta. Csak a fél gyereket sikerült leöntenem, mert célozni sem tudok. Mire ezt mondta: „ott a slag, fröcskölj le azzal” és kijjebb jött hogy ne a házat romboljuk szét. Ez a gyerek egyre jobban meglepett, de tetszett a dolog. Lefröcsköltem. Teljes mértékben, mire nagy meglepetésemre ott volt még egy slag és ő is fröcskölt engem. Nagyon romantikus volt. :) Persze mikor felkeltem száraz volt a hajam, a ruhám, mindenem, szóval ez se történt meg. :(

Felöltöztem, mert azért a ruha nem viselése még nem jött divatba összepakoltam a cókmókom, Marci kabátját is természetesen, és indulhattam. Ma nem Ramiékkal mentem, mert ők tegnap végül elmentek egy közös ismerősükhöz, és ott aludtak és viszik őket kocsival. Szóval jól indult a reggelem, forever alone.

-Szervusz – köszönt Marci.

- Szia. Tegnap nálam hagytad a kabidat – mondtam és kivettem a tatyómból, hogy odaadjam.

- Tegnap rajtam nem volt kabát. Szerintem ez másé.

- Tényleg? – döbbentem le. És miatta is nehezen tanultam a szöveget. Chh. Jó, főleg Balázs miatt.

- Beza – mondta. – De nem baj – röhögött. – Csak azért jöttem, hogy kérdezzem, nem jössz e délután mekizni.

- Megyek – mondtam aztán végiggondoltam. Trixi ma beszélni akar velem. És ha beszélünk az sok idő általában. – Ma nem jó, bocsi.

- Jójó, semmi.

Nagyjából ez volt az egész napi kommunikációm a forgatási szövegen kívül, meg hogy Trixi beszélt velem. Nem tudom, az, hogy Balázzsal nem beszélünk rengeteg kérdést vet fel. Hogy miért, hogy mit rontottam el, és hogy ő most mit érez. Megutált? Nem tudom, egész nap filóztam, a szövegemet többször is elrontottam, minden szünetben felnéztem, írt-e, de mindig nem volt a válasz. Olyan voltam, mint egy mániákus. Konkrétan, ha össze lehetne vágni, amiket jól mondtam a szövegben, szavanként kéne, de ennyit nem lehet vágni. Hátráltattam a forgatást is. Egyik szünetben kaptam tőle egy üzit, és a szívem úgy megdobbant. Nagyon rég éreztem ilyet, mikor még rendszeresen beszéltünk. Bár ne láttam volna.

Balázs üzenete: Szia, tudom, de inkább hagylak koncentrálni, ha van egy kis időd azt szánd a pihenésre, meg a tesódra, ne rám. Majd néha-néha beszélünk.

Vanda üzenete: Nem akarsz velem beszélni?

Balázs üzenete: De, de. Néha-néha.

Vanda üzenete: Ingyen pofont ne adjak?

És leléptem. Majdnem elbőgtem magam. Kész, vége én hanyagolom. Nem töröltem le, nem tiltottam le, egyszerűen, még a válaszát se akartam megnézni. Mi az hogy néha-néha? Ennyit jelentett neki 2 év barátság kisebb-nagyobb szünetekkel? Chh… És akkor én most ne verjem be a falat idegességembe, ne vagdossam magam bánatomba, mert az látszódna a kameránál. Mindegy, össze kell szednem magam, mielőtt észrevenné valaki is, hogy van valami bajom, még a végén kirúgnának innen, na azt nem élném túl.

Mikor vége volt a napnak, mindenki ment mekibe, csak én nem, nem is volt baj, így legalább egyedül lehettem. Csak ezen tudtam filózni. Valamit elrontottam. Talán mikor nem mentem vele sétálni? Hisz’ azt mondta megérti, hogy a tesóm mellett a helyem. Lehet azt hitte csak kifogás? De én sose hazudtam neki. Fel se néztem Messengerre, nem akartam látni, mit ír. majd talán máskor, most rehabon vagyok. Szépen, mindent ki kell heverni. Itt a délután.

Mikor hazaértem nem bírtam tovább, bőgtem. Mint állat.

-Vanda! Mi a baj? – Trixi rögtön jött. Megérzés lehet talán, hogy összetörték, széttaposták a szívem és ugráltak rajta, sőt a nyílt sebre olajat öntöttek, hogy csípje még. – Erről akartam beszélni. – Trixi tudta, most úgysem fogok megszólalni, mert nem tudok, örülök, ha levegőt kapok ilyenkor. – Este sírtál álmodban. Aztán felkeltettél, ahogy odajöttél az ágyhoz, alva jártál. Nem tudom mi az oka, de van egy tippem. Balázs? – Csak bólinottam. – Jó, jó, nyugi, most sírd ki magad, menj fel a szobába, mindjárt megyek én is.

Felmentem, aztán jött ő is egy csomag zsepivel, meg gumicukorral. És kábé így telt a hetem. Mellettem aludt, mellettem tanult, mikor én is tanultam, felkeltett, mikor álmomba sírtam. Az alvajárás csak egyszer történt. Azért figyelmeztetett Trixi, hogy csak egy hétig hagy depizni. Minden este eljött velem futni, hogy ne legyek egyedül, és nekem meg le kellett vezetnem a stresszt. A mindennapjaimat nutellán éltem meg pizzán, csupa-csupa egészséges dolgon…. a gyógyuláshoz pont ez kell, ahhoz meg egészséges. Úgy jártam-keltem mint egy szellem, senkivel nem kommunikáltam, csak ha szöveget mondtam. Ahhoz viszont jól jött. Belefeledkeztem a tanulásba, a szövegbe. Ott a legjobb oldalamat mutattam. Mindig odacsapódtam a többiekhez, de sose szólaltam meg. Mobilomat nem használtam, erős voltam, csak híváshoz, meg üzihez. Ez az egy boldogságom volt, ezt nem akartam elveszteni, és a forgatást se akartam hátráltatni, szóval ott mindig a legtöbbet hoztam ki magamból. A kamera előtt energikus voltam, de mikor elhangzott az, hogy: „ééééés, ennyi”, a mosoly rögtön lehervadt az arcomról. Egyre nehezebb volt, egy hétig csak mosolyogni. Már a versírásban sem voltam jó, azzal is leálltam. Marci és Rami sőt Fanni is sokszor kérdezte mi bajom, mindig azt mondtam, fáradt vagyok, de egy idő után, többször mondtam egy nap. Végül egyik délután Trixi azt mondta:

-Eddig kidepizhetted magad, most összeszedünk téged.

- A forgatás tök jól megy, jól játszom Zsófi szerepét.

- Igen, de ott is morckomolyan. Nincsenek bakik, a bakik viccesek. Most nem vagy önmagad. De visszatalálunk hozzád. – Könnybe lábadt a szemem.

- Segítesz?

- Eddig mit csináltam kis butus? – Mondta és átölelt. – Szóval a „mindig tereljük el a figyelmed” hadművelet indul. Szövegtanulás, alvás, futás, barátokkal lenni, nagy társaságba, és odafigyelni mit mondanak, filmezni, enni. – Adta ki az utasításokat Tri.

- Ezek mik?

- Ezeket kötelező csinálnod – röhögött és megölelt. – Később majd beszélhetsz vele. De most nincs Facebook, se Messenger, se Skype, semmi, amin ő ismerősöd.

És most volt először egy hét után, hogy nem sírtam alvás előtt, se közbe. :)

Ötödik fejezet

5_.

Reggel úgy keltem, hogy Trixi takarója alatt vagyok, a nutella sincs kibontva, viszont Trixi a vállamra borulva alszik. Nagyon kiborult, még a nutellába sem evett bele. Anya 24 órázik, ő még mindig nincs itthon, majd csak este jön. Tükör belopózott a szobába, és mikor kibújtam a takaró alól, hogy kapjak egy kis friss levegőt is, farkasszemet néztem vele. Trixi el is feledkezett. Nem csak a tánc az utolsó szál a szüleihez. Itt van Tükör is.

-Szia, nagyfiú! – Köszöntem reggel. – Éhes vagy? Gyere, együnk! – Próbáltam úgy kibújni, hogy Trixi ne kelljen fel. Közbe kaptam egy üzit messengeren Balázstól, hogy ma talizunk-e.

Vanda üzenete: Nem jó, a tesóm nagyon rosszul érzi magát, szomorú, ma próbálom visszahozni az életbe.

Balázs üzenete: Jó, jó értem, majd máskor. Trixit meg üdvözlöm és fel a fejjel, üzenem neki.

Igen, Balázs tudta. Mindent tud, mindent elmondok neki, nagyjából. És asszem ő is. Vagyis remélem.

Vanda üzenete: Átadom, köszi, hogy megértesz. És bocsi:c

Balázs üzenete: Ugyan, megértem. A tesók az elsők.

Lementem, és adtam először is Tükörnek konzervet. Nem mondom, megszenvedtem érte, mert egy kutyakonzervet kibontani, na az már kihívás. Utána kutyultam valamit Trixinek is. Igazából csak vittem neki kávét, meg hozzá a kedvenc Győri édes kekszünket, de azt szívecske alakba rendeztem és nagyon aranyos volt. J Felmentem hozzá, próbáltam egy kis napfényt vinni a szobába, de utána újra besötétítettem inkább. Először hagytam hogy kidepizze magát. Most jön a Vanda-féle erőadás.

-Triiiiii – mondtam lágy hangon és felkeltettem.

- Szia – ásította, és ahogy kibújt a takaró alól… megláttam püffedt arcát, sírástól vörös szemét, és én is majdnem bekönnyeztem. De tartottam magam. – Miért nem hagysz egész nap aludni? – Nyüszített.

- Jajjmár. Figyu. Tudom, hogy a tánc neked nagyon fontos. De elmondom neked, hogy nem az az utolsó szál, ami a szüleidhez köt. Itt van Tükör. Ne felejtsd el, ő a leghűségesebb szál, ami csak maradhatott volna utánuk – mosolyogtam, aztán rádöbbentem, Vigasztalni akarom, vagy újra megsiratni? Gratulálok Vanda!

- Igen. Igazad van.

- És Trixi… Miért is rúgtak ki?

- Nem érdekes.

- Na ne mondd már. Úgyis el fogod mondani. Mindent elmondunk. És most akkor játszhatjuk azt, hogy te most nem akarod elmondani, de megelőzhetjük a sok „mondd már. nem” párbeszédet, és most elmondhatnád.

- Jóóóóó csak állj le a szöveggel – mosolygott és beleivott a kávéjába. Végre mosolyog. Jó látni, hogy mosolyog. De az jobb, hogy tudom, én csaltam azt a mosolyt az arcára. Hogy tudok olyat mondani, ami megmosolyogtatja a szívét is, és hogy engem szeret annyira, hogy miattam a legrosszabb időszakokban is tud mosolyogni.

- Na. Ne akard hogy durvább eszközökhöz folyamodjak. Szóval kezdj neki a mesének.

- Jó, szerintem én már nem táncolok olyan jól. Valamiért már nem az Igazi. Élvezem, meg minden, csak mégse olyan jók a lépések, satöbbi.

- Na, ezt te sem gondolod komolyan! Te se gondolod, hogy beveszem ezt. Te is tudod, hogy jó a mozgásod, és még a fejlődő fázisban vagy, pedig ember azt hinné, hogy ez a max, de nem!

- Nem, tegnap ezért rúgtak ki. Jött egy lány külföldről, akinek baromi jó mozgása van, és ezért egy embernek el kellett mennie. Na, az voltam én. És Vivien arra fogta, hogy amióta gyászolok, egyre rosszabb vagyok. Szóval kezdem elhinni.

- Ne hidd el, és ne add fel a táncot, te nyomi – mondtam és megöleltem.

- Igen de a szüleim abba a tánccsapatba irattak be. Ha másikba megyek, az már nem ugyanaz.

- De a szüleid is azt akarnák, hogy menj tovább, és ne add fel. A világ is ezt akarja. És ugye nem akarod a világot megfosztani a nagyszerű Beatrixtől?

- Olyan elfogult vagy – mosolygott szégyenlősen, és bekapott egy kekszet.

- Na. Mondom a tervet. Megreggelizünk, aztán elbicajozunk a hídhoz, és ott kiordibáljuk a lelkünket is.

- Én jobban szeretem a „takaró alatt nutellát zabálunk, aztán nagy nehezen keresünk egy új tánccsapatot” tervet.

- Hjajj…. Pedig ma ez lesz, olyan szép időnk van. Mi van ha holnap elkezd esni, és aztán még vagy két hónapig el sem áll? Aztán mikor el is áll, tiszta víz lesz minden és a fákat majd nem lehet kivágni, mert azok is vizesek, nem lesz papír, nem lesz mire írni, kifogyunk a papírból, és vége lesz a világnak. És akkor majd mondhatod, hogy „ajj miért nem mentem aznap biciklizni Vandával?” De akkor már késő bánat, többet nem süt a Nap, csak esik és esik és mindenkinek olyan nyomott hangulata lesz az időjárás miatt, és…. – hadartam, de Trixi közbevágott. Vége a gondolatmenetemnek! Mindegy, majd magamban folytatom…

- Jó, ha abbahagyod elmegyek veled eskü csak hagyd abbaaaa – sipította és fülére tapasztotta kezét.

- És mi van ha utána mindenki veszekedik, mert mindenkinek nyomott hangulata van és megölik az aranyhalakat? Jesszus, bele se merek gondolni – dramatizáltam.

- Néha igazán rossz színésznő vagy – röhögött.

Felöltöztünk, jobban mondva én felöltöztem, aztán felöltöztettem őt is, kivettük a bicikliket és elmentünk. Tükröt nem vittük pedig nagyon gondolkoztunk rajta. Elmentünk az utca végéig, ott jobbra fordultunk, és arrafelé van egy út, ami az erdő és egy tisztás között van. Ott van egy híd, ami alatt egy kis folyó, oda szoktunk leülni. Az olyan békés hely, szinte senki nem jár ide, csak a folyó csobogását lehet hallani. Itt beszélhetünk, ahogy akarunk, nem kell félnünk, hogy valaki meghallja. Ez lett a törzshelyünk. Bizony. A látványról nem is beszélve. Trixi nagyon szépen tud rajzolni is, néha, mikor egyedül akar lenni, ide szokott kijönni, és rajzolgatja a kilátást, mindig más-más szemszögből. Ezt sose mondta el, de mindig tudta, hogy tudom. Láttam a rajzait.

-Mikor lesznek új rajzaid?

- Nem is tudom. Valamikor ki kéne jönnöm ide is.

- Azok gyönyörű rajzok.

- Nem mondanám – röhögött. – De figyi – felvett a földről egy faágat, leszakított egy gazt… vagy virágot… hát olyan gazvirágot, azt a hajába rakta. - Egy varázslónő vagyok, és azt a követ a víz alatt, békává változtatom – mondta, és a következőt mondta, nagyon eredeti: - Változz békává, te kőőőőő – és eldobta a faágat, egyenesen rá a kőre. Aha… ha még csak kő lett volna, de egyszerre sikítottunk fel, mikor tényleg kiugrándozott egy béka a vízből.

- Ez igen, Tri, én kérek egy új táskát – szóltam.

Trixi nagy nehezen kihúzta a faágat a vízből és így szólt:

-Te nagy fatörzs, változz át egy nagyon menő táskává – mondta és szintén a fatörzsre dobta a faágat és…….. dehogy változott át!

- Cöhh – ciccegtem.

- Bocsi, parancsra nem megy – védekezett Trixi.

- Majd máskor – röhögtem és leültem a földre.

- Mi van Balázzsal? – Kérdezte.

- Mi lenne? – Hogy mi van vele? Őszintén nem tudom. Nem fogunk talizni, persze, most megkérdezte, de többet nem fogja, ismerem őt. Én nem fogom megkérdezni. Makacs vagyok? Lehet. De hát ez van. Most szenvedünk. Nagyszerű. most, hogy megkérdezte Trixi, jó sokat fogok ezen agyalni. Fúúú.

- Hát nem tudom. Mondjuk mostanában biztos nem sokat beszéltetek.

- Hát tényleg nem. Mondta, hogy talizzunk, mondtam, hogy majd máskor. Ennyi. Jelen pillanatban szenvedünk. Mint Reni és Cortez – röhögtem.

- Ó, azért annyit ne légyszi, mert nyakon ütlek.

- Jó. Oké. Vágom. Nem csak rajtam múlik…

- Akarod hogy beszéljek vele?

- Nem! – Ordítottam.

Ekkor Trixinek megcsörrent a mobilja, így félrevonult. Én addig felmentem Messengerre. Írtak páran, de valahogy nem akartam válaszolni. Csak azon filóztam, hogy Balázzsal miért haladunk ilyen nehezen. Hogy ez valahogy nem megy. Persze, most keresett, mert pár napig nem beszéltünk. De ezelőtt mindig csak én kezdeményeztem beszélgetést, én hoztam fel témát, és utána úgy éreztem, a háta közepére sem kíván. Azt mondta, ez nem igaz. De már nem tudom, volt, hogy három napig próbáltam vele őszintén beszélni, de ő semmi újat nem mondott el. Ja, de. Döntésképtelen mindennel kapcsolatban, barátnővel kapcsolatban. És akkor ilyenkor mit kéne tennem? Bátorítanom. De próbálom, és nem megy! Hihetetlen mit össze nem szenvedünk. Néha már komolyan ott vagyok, hogy hagyom a francba, nem éri meg, de mindig ott lyukadok ki, hogy mégse. Amikor nem beszélünk olyan nyomott hangulatom van. Nem jutok eszébe, nem hiányzok neki. Akkor olyan ürességet érzek. Bezzeg mikor rám ír és épp szomorú vagyok akkor is képes vagyok mosolyogni, pedig csak egy „sziát” ír. Fáj, hogy ő többet jelent nekem, mit én neki. És ezzel bánt, pedig nem szándékos, gondolom.

El kéne kezdenem megint verseket írnom, mint akkor, mikor szintén ugyan ezt éreztem. Nem mesterművek, de az én érzéseimet leplezik.

-Ííííííí – sipította Trixi.

- Mi az? – Álltam fel.

- Ma jönnek az unokatesóim. Indulok haza, rendet rittyenteni, meg valamit rendelek – mosolygott.

- Menjünk – bólintottam.

- Egyedül is boldogulok, köszi. Maradj még egy kicsit, eléggé filozófálsz, ahogy észreveszem.

- Otthon találkozunk – öleltem meg, majd visszaültem a földre. Néztem egy ideig a patakot, és a gondolataim szárnyaltak ide-oda, mindig új és új ötletek jutottak eszembe. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam, elővettem a táskámból egy papírt meg egy tollat. Mindig hozok egy táskát ide, van benne papír, toll, nasi meg kóla. Azóta hordok papírt meg tollat is, hogy egyszer hoztam ide, és pont kellett, és hát mindig jó, ha van az embernek.

Miért felfoghatatlan az igazság?

Talán mert az fáj?

Miért fáj az igazság?

Mert eddig az életünk volt a hazugság.

De az érzés, mikor rájössz, hogy ez nem az, amiben hittél…

Mikor nem akartál csalódni, ezért sokáig nem reménykedtél…

Aztán azt veszed észre, hogy nem tudod mikor, de mégis megtörtént…

Először tetszik a dolog, de megtörténik, amitől féltél.

Inkább legyél őszinte és ne ámíts

Mondd el mit érzel, merj kockáztatni!

Vagy talán jobb lenne, ha eltűnnél,

Én se akarok csalódni, inkább hagyj békén.

Lemondanék rólad, csak hogy ne fájjon?

Nem tudom, egyszer már eljátszottuk, tudod…

És nagyon nehezen álltam talpra,

De ha tudnád hányszor mondtam le rólad…

Mégis itt vagyok

Olyan vagy, mint a drog

Mit válasszak? Az igazság vagy te?

Attól függ melyik milyen.

Ezt a verset rögtönöztem, de egész elégedett voltam a végeredménnyel. Leírtam az érzéseimet, és nem lett olyan költői, de mi vagyok én? Színésznő, nem pedig író. Szóval ez már nem az én saram. Egyszerre voltam dühös, szomorú, szerelmes és lemondó.

-Nem rossz – jött a hátam mögül egy hang. Ez a hang olyan ismerős…

- Csak ennyi? Szerintem magamhoz képest nem sima „nem rossz”, hanem „egész jó” – mondtam és megfordulva szembe találtam magam Marcival.

- Mutasd meg még egyszer és megmondom a véleményem – vágott vissza.

- Nem kell, köszi. Mit keresel itt? Te nem is itt laksz. Vagy de?

- Nem én teljesen máshol… messzebb. Csak a nagyimhoz jöttem.

- Tényleg? Ki a nagyid?

- Most költözött ide, egy kék kerítéses házban lakik, ha innen kikanyarodunk akkor abban az utcában.

- Óóó, tudom hol van, ő a szomszédom – mondtam.  – Elkísérjelek?

- Nem, inkább maradnék itt.

- Ohhóóó, jó társaság vagyok, mi? – röhögtem. – Nyugodtan kimondhatod, tudom – mosolyogtam. – Elég jófej és vicces tudok lenni.

- És milyen jól körbeírod az embereket… - ment bele a játékba. – Ez az első versed?

- Nem, régebben írtam párat.

- Akkor viszont szörnyű.

- Hééééé – vertem a combjába, mert még mindig nem ült le. – Leülsz?

- Jó, de csak mert ilyen jó társaságom akad. Egy ember, aki nem csak humoros, de okos is…

- Ez túlzás már – „pirultam”.

- Nem, szerintem tényleg okos vagyok – mondta mire, most tényleg a vállába vertem. – De amúgy kinek írtad a verset?

- Egy régi ismerősömnek.

- Csak egy ismerős, mi?

- Aham… - mondtam elbambulva.

- Megmutatod a többi verset is?

- Ja, mert annyira érdekel…

- Tényleg érdekel. Hé, előítéletes vagy, cica!

- Egy füzetbe írom őket, nem biztos, hogy itt van – matattam a táskámban, majd pechemre megtaláltam. – De szólok, nem vagyok egy nagy költő, és kérlek… légyszi ne röhögj ki.

- Nem szokásom kiröhögni mások érzelmeit – mondta, és ki is kapta a kezemből a füzetet. Mint egy kutyus, aki két napja nem evett, és végre kap valami ételt, lecsapott rá.

- Csak egyet olvass el. Azt is nehezen engedem meg, csak szólok, szóval érd be ezzel.

Mikor az emberek elfordulnak mellőled
Láthatatlannak néznek,
Tudatják veled, hogy senki vagy,
És annak is érzed magad.

Mikor mindenkinek elege van belőled,
Egy darabig tűrik, de nem bírják melletted,
Nincs ki tartsa a lelket és ez fáj,
Próbálod összeszedni magad, de nem olyan könnyű már.

Mikor azt mutatod mindenkinek, hogy minden jobb,
És ők elhiszik, mert nem ismernek jól.
Nem akarod traktálni őket a fájdalmaiddal,
Mert félsz, hogy emiatt megint otthagynak.

Mikor nem bírod tovább, és kimutatod,
És az egész tervet otthagyod ,
Mert fáj, és nem bírod tovább,
És az utolsó ember is elhagyott már.

-Wow! Ezt mikor érezted? Ezt te tényleg érezted?

- Igen, de ez kettőnk közt marad – mondtam, nem is kérdeztem.

- Persze. És amit az előbb írtál azt kinek írtad? Mármint ezt kérdeztem már. Szóval hogy tudod… mi a történetetek? Mi van veletek… köztetek?

- Barátok vagyunk. Nagyon régről. Aztán most mindketten szenvedünk. Vége – fejeztem be a mesét. – Te mesélj, mi van a csajokkal. Biztos nagy csajozós vagy.

- Te meg megint előítéletes.

- Miért, nem vagy az?

- De – röhögte el magát.

- És voltál már komolyan szerelmes, te nagy macsó?

- Egyszer… de hagyjuk is, nem végződött valami jól.

- Mi történt? – Néztem a szemébe.

- Megcsalt… mindegy, figyu, indulok, jössz?

- Asszem még maradok – vontam meg a vállam.

- Akkor én is. Sötét van, csak nem gondolod, hogy hagylak egyedül egy elhagyatott helyen?

- Ide senki se jár. Tényleg, te hogy kerültél ide?

- Pontosan. Gondolj bele, ha én idekeveredtem, biztos más is idekeveredik.

- Akkor menjünk – értettem egyet.

Hazafele csak beszéltünk és beszéltünk mindenféle videósokról. Na, itt megegyezett az ízlésünk, Szirmai Gergelyt szeretjük. :)

Hazaértem és ott találtam Trixi unokatesóit. Két nagyobb fiú, szóval csatlakoztam a társasághoz, de csak addig, még anya haza nem ért. Csináltam neki vacsit, majd elköszöntem, mert tanulni kellett a szövegemet, és eléggé le voltam maradva, ugye reggel Trixi lelkét ápoltam, aztán Marcival csacsogtam a hídnál sötétedésig, szóval eléggé elment a nap.

Valaki kopogott az ajtómon.

-Bejöhetek? – kérdezte a nagyobbik tesó, Leó. Nagy szerepet játszik az életembe, Trixivel nőttem fel, és Trixi meg ő sülve-főve együtt voltak és még vannak is.

- Nem, fiúknak belépni tilos, tudod, maradok a tizenkét éves szintjén – vágtam hozzá egy párnát.

- Nem kertelek. Trixi azt mondja, minden rendbe, de nem azt látom rajta. Elfelejtette, hogy én a „Lelkébelátó Leó” vagyok.

- Az a baj, hogy ezt neki kell elmondani. Akármennyire is akarom, tiltják a személyes jogai.

- Jajj ne kezdd, kérlek! Tudni akarom mi van vele, és ő nem fogja elmondani. Aggódok érte.

- Nézd, nem kell aggódj érte. Vagyis de, de skubizz rám. Itt vagyok én. Amég nem mondom el mi a baja, addig nem történhet nagy baj. Mert ha nagy baj lenne, elmondanám. Mindent kézben tartok. Majd ha kicsúszik a kezemből az irányítás, ami hozzáteszem nem valószínű hogy megtörténik, te leszel az első akinek szólok, oksa? – Na, ma mindenkit megnyugtatok, csak a szövegemet nem tudom betanulni.

- Jó, jó értem nem fogom belőled kihúzni, mi?

- Makacs vagyok, ismersz – vontam meg a vállam. – De attól még egy ölelést adhatsz – tártam ki a kezemet csukott szemmel. Nem éreztem, hogy megölelt volna, így fél szememet kinyitottam. – Ez egy visszautasíthatatlan soha vissza nem térő alkalom – mondtam, majd újra becsuktam a szemem, és itt már megkaptam az ölelésem, meg egy nagy sóhajtást. Kibontakozott az ölelésből és megszólalt:

- És te hogy állsz a fiúkkal? – húzta félmosolyra a száját.

- Na sipirc ki a szobámból – álltam fel és tereltem ki.

- Most miért? – közben ő is felállt és ő hátrált ahogy én közelítettem. Filmbe illő pillanat volt, majd a nyitott ajtón kilépett, és én becsaptam előtte az ajtót, majd megfordultam és „leporoltam” a kezemet. Bezony, most gonci voltam, de hát na ez tabu téma.

Kopogtak, de nem szólaltam meg. Még egyszer kopogtak, mire kiszóltam valami olyasmit hogy „Leó, hagyj már nem fogok semmit mondani!”, mire egy másik hang szólt kívülről hogy „áhhhh de én bemegyek” és benyitott Marci.

-Szia – álltam fel meglepődve. – Hát te meg?

- Csak megyek haza és gondoltam elköszönök.

- Ja jóóóó. És nem számítottam rád így rám találsz pizsiben, a kupi kellős közepén szöveget tanulva. A legszexibb látvány a világon – ironizáltam.

- Sose tudhatod, hogy egy pasinak mi szexi – kacsintott. – Én vonzónak találom. Inkább mint egy estélyiben lássalak 20 kiló smink alatt.

- Te most idejöttél a szobámba és közlöd hogy nem akarsz látni szép ruhákban? – Összegeztem.

- Jaj bocsi, elfelejtettem, te nő vagy. Szóval cekci vagy na – mondta mosolyogva majd megölelt. – Még annyi, hogy köszi, hogy bennem megbíztál annyira, hogy megmutasd a verseid. Na léptem, szió – majd kiment az ajtón.

- Szia – suttogtam az orrom elé, mikor láttam az ablaknál, hogy már kiment a házból.

Gyorsan felmentem facera, megnéztem Balázs írt-e de természetesen nem. Bezzeg Marci fel is jött és megölelt. Pfuuu, oké, ebből nem lesz tanulás. Pedig kéne a szöveget.

Mire nagy nehezen rávettem a gondolataimat a szövegtanulásra, észrevettem, hogy van nálam egy kabát. Ugye nem Marcié? Ohhhom. Na jó, nem, szöveg, aztán majd úgy is holnap visszaadom. Szöveg. Szöveg. Tudod, Vanda, Bábel. Ez volt az álmod, el ne szúrd, hahó! Épp ész, el kéne nyomi a szívet. Csak egy-két órácskára. Hahó! Úgy látszik épp ész alszik, de nehogymár! Nem sokszor hívom, de pont most nincs itt! Chh…. akkor nem tudom mit csináljunk, rúgjunk be. Na jó, nem, holnap munka. Elmegyek futni. A sötétben? Gratulálok Vanda. Mondjuk tusoljunk le, az még úgy oké, hátha felébred épp ész, és segít tanulni, ne csak szavakat olvassak, fel is fogjam.

Negyedik fejezet

4_.

Ma egy órával később kellett bemennünk, mert még el kellett intéznie Zsoltinak a vonatos ügyet, mert ma azt vesszük, és terepre megyünk. De ezt elfelejtettem, úgyhogy az ébresztő ugyanakkor keltett. Visszaaludtam, de negyed óra múlva Ramesz hívott, hogy itt vannak. Szóval nem volt mese, vagy felkelek, vagy felkelek. Beengedtem őket.

-Jó reggelt – ásítottam.

- Hali – ugrott a nyakamba Ramesz.

- Elmegyek felöltözni, addig tanuljátok szerintem a szöveget, mert ma terepre megyünk, tudod, a vonathoz – mondtam, majd becsuktam az ajtót és utána csak annyit hallottam, hogy Karesz nagyon kiakadt.

Felöltöztem, kivittem a táskámat, közbe bepakoltam a szöveget, meg a pénztárcámat, mert ma megyünk mekibe elvileg. És még a laptopomat is levittem. Apa meg anya elmentek dolgozni, de Trixi itthon volt, ezt elfelejtettem mondani, szóval kibotorkált a szobájából, és meglehetősen morcos volt.

-Szia – néztem rá bocsánatkérő szemmel, és szavak nélkül megértettük a másikat. Annyira bűntudatom volt! Tegnap is felkeltettem. Magamban megesküdtem, hogy ezt nem fogom többet eljátszani.

- Szia – nézett rám kócos haja mögül álmosan. – Sziasztok.

Trixi töltött magának kávét, a tesók tanulták a szöveget, én pedig napok óta először beléptem Facebook-ra. Mindenki bejelölt, persze visszajelöltem őket, és Fanni létrehozott egy csoportot, amiben pár szót beszélgettek is. Ezeken kívül megjelöltek néhány bejegyzésben, amikor Ramival játsszuk a szerepünket, amikor Fanni a mosdóban csinált egy képet magáról, miközben nevet, még jó, hogy nem írta oda, hogy miért, és egy közös képünk Tomival az első nap, és azt írta oda: „Read all about it, komolyan? <3”. :) Jött pár üzenetem is, csak az egyikre válaszoltam. Egy fiú, akit általánosban ismeretem meg. Egy évvel idősebb nálam, és kábé négy éve ismerem. Szerintem egy nagyon-nagyon jó barátságból most alakul ki több. Azt hiszem… remélem. A neve Balázs.

Balázs üzenete: Szia :) . Na mizu? Megkaptad a szerepet?

Napok óta nem beszéltünk, ilyen nem volt egy ideje. Gyorsan válaszoltam is neki.

Vanda üzenete: Hali :) igen megkaptam azért is nem válaszoltam. Bocsi.

Rögtön jött is a válasz.

Balázs üzenete: Semmi baj. Valamikor találkozhatnánk, ha lesz időd. Mesélhetnél. Mert gondolom nem fogsz most sokat lenni itt.

Vanda üzenete: Sokat leszek itt, mert szerintem eleinte sok képet fogok felrakni. De amúgy persze talizzunk. :) De ma nem jó, mekibe megyünk a többiekkel.

Balázs üzenete: Oké, ma úgy is jönnek hozzánk rokonok. Majd megbeszéljük, most mennem kell, nem sokára itt lesznek.

Vanda üzenete: Okéka, szia :)

Balázs üzenete: Szia :)

-Mit mosolyogsz? – kérdezte Ramesz.

- Semmit, csak beszéltem valakivel – csuktam le a laptop fedelét.

- Úúú, kivel? Fiú van a dologban? – Csillant fel a szeme.

- Miiii? Pfff! – na, ezzel végkép lebuktam. Közelebb csúsztam hozzá. – Később elmondom – súgtam, majd gyorsan felvittem laptopot.

Elindultunk, szombat volt, úgyhogy csak reméltük, hogy elérjük a buszt. Karesz még a buszon is tanulta a szöveget, miközben zenét hallgatott, de Ramesz nem hagyott békén, mindent tudni akart Balázsról.

-Hol találkoztatok?

- Általánosban színjátszó szakkörön.

- De romi! És hány éves voltál akkor?

- Tizenhárom. Ő meg eggyel felettem volt.

- És mikor kezdtetek el beszélgetni?

- Valentin-napon – mondtam, és olyan jó érzés kerített hatalmába, mikor visszaemlékeztem. Mintha újra átélném, ugyanaz az érzés. Akkor még egy helyen voltunk, a hétből öt nap találkoztunk, láttuk egymást. Mindketten kimentünk a folyosóra, és nem szóltunk egymáshoz, csak Facebook-on, de szemeztünk. És azt vettem észre egy idő után, hogy csak ezért vártam a szüneteket. A barátnőimet kirángattam a folyosóra. Reggel már negyed nyolckor bent voltam, ahogy barátnőm is, és még ki? Na vajon ki? Ő. Annyi emlék, és mennyi ideje volt! Milyen jó volt suliba menni, mennyire vártam! Szorongtam, görcsölt a hasam, hogy milyen jó lesz, mert látom. Izgultam. De amikor láttam, minden és mindenki eltűnt, főleg, mikor visszanézett rám. Az csodálatos volt, mert amikor rám nézett mindig mosolygott. Nem csak a szája, de a szeme is mosolygott. És mennyire hiányzik az a mosoly! Nagyon rég láttam utoljára. Abban az évben. Azóta csak neten beszélünk. Mikor visszaemlékszek rá, akkor mindig a mosolya jut eszembe először, meg hogy milyen jól elbeszélgettünk. Imádom a stílusát! Imádom, hogy mindig is őszinte volt hozzám és sose vert át. És hogy mindig meghallgatott, és megvígasztalt. Mellette mindig jól éreztem magam, és jónak. Mert neki nem számított, mennyi pénzed van, hogy nézel ki, vagy hogy hogy tanulsz. Őt az érdekli, milyen vagy valójában. És ez a legjobb benne.

Ezt nem mondtam el Ramesznak. Ez maradjon az én kis saját érzésem. Még Trixi tudja, de Trixi mit nem tud rólam?

-És vallott már szerelmet?

- Nem beszélhetnénk másról? – röhögtem el magam kínomban.

- Oké, oké – tette fel a kezét, miközben leszálltunk a buszról. A metróban már mindenki a szöveget nézte át, én néha-néha az órámra is pillantottam, mert nem volt sok időnk.

Végül beértünk, és odamentünk a többiekhez. Épp arról vitázott Marci és Fanni, hogy a Felhők felett 3 méterrel című film milyen. Megérkeztünk, és akkor már Ádámot is bevonták, aki jobban örült volna, ha inkább kimarad ebből az egészből.

-De ne szavazzatok már le – mondta, aztán meglátott minket Ramival és felcsillant a szeme.

- Nem – mondtuk Ramival tökéletesen egyszerre. Ez az ő vitájuk. :) – Szerintem nem olyan jó film – mondta Rami.

- Hogy miii? – Néztünk rá Fannival. – Ne csináld már. ­– Oké, legközelebb mikor átjön hozzám tuti megnézzük. Megnézetem vele.

- Oké, gyermekeim – szólt Zsolti. – Sziasztok! Nagyon jó helyszínt találtunk a vonatállomáshoz, meg kibéreltünk egy vonatot, meg szereztünk statisztákat. Ma nagyon jó napunk lesz! – Nagyon beleélte magát. – Menjetek oda a styleist-hoz, Zsuzsikához, ő odaadja a ruhákat, és miután átöltöztetek menjetek sminkes Tibihez, majd, ha ott is kész vagytok, itt találkozunk, és egy furgonnal megyünk, hogy mindenki elférjen.

Odaértünk, és kiderült, hogy mára az egész pályaudvart kibérelték. Wow!

Furcsa mód mindenki tudta a szövegét, nem sokat hibáztunk ezért jutalomból előbb mehettünk haza. Jeeeeeeej! A kedvenc mondatunk ez lett Ramival: „– Találós kérdés. Mi az? Nagy, kék, koszos, füstöl és felénk halad?” Amikor a polifoamok jöttek szóba, Rami hirtelen előkapta, hogy „itt vannak”, mikor annak „apu kocsijában kellett volna, hogy maradjon” :) Ádám pedig tényleg megette a kézfertőtlenítőt! Pfúj. És az a két lány bikinifelsőben… Na, a srácok örültek, nekünk meg nem kellett megjátszani azt a khmm…. azt a fejet amit vágtunk.

Visszaértünk a stúdióba, visszaöltöztünk, lemostunk minden sminket és együtt léptünk ki, megcélozva a mekit. Úgy haladtunk, mint egy csorda. Nem csodálom, mindenki megéhezett a munkában. Beléptünk, és persze egy kilencfős társaságban mindenki máshova akar ülni, ezt hangosan is kimondja mindenki, tehát jó nagy zajt csaptunk.

Végül leültünk valahova, mert muszáj volt már valamit kezdeni magunkkal, rendeltünk is ugye, és mindenki jött a hülyeségeivel. Én most személy szerint próbáltam azokkal beszélgetni, akikkel még annyira nem volt lehetőségem, mint például Marci, Bálint, Balázs és Ádám. Elég sokan…

Itt még nem alakultak ki klikkek, és azon vagyunk Fannival, hogy ne is alakuljanak. Egy nagy csapat vagyunk. :)

-Ne már, ablak mellett akarok ülni – nyafogott Karesz. Két asztalt egymáshoz toltunk, így nyilván nem ablak mellé ültünk, mert ott csak ilyen boxok vannak.

- Akkor szia, menj - mondta Bálint.

- Mentem is – duzzogott, és komolyan leült egy üres boxba. Hagytuk, hadd élje ki a „most arra várok, hogy odahívjanak” pillanatot. Szóval úgy két percig beszélgettünk, aztán egyetértettünk abban, hogy most már tényleg ide kéne hívni.

- Kareeeesz – kezdtem, mire a többiek is.

- Gyere máár – noszogatták.

- Na jó, de csak azért, mert nélkülem nem is igazán jó a társaság, mi? – ült le. – De nehogy azt higgyétek, hogy erre vártam – mondta a becsületét védve, de hozzá sem nyúlt a kajához, egyértelmű hogy erre várt. :)

- Én mindig ugyanazt rendelem – mondtam feldobva a témát, csak úgy a levegőbe, hátha meghallja valaki. Marci meghallotta, velem szemben ült, mellette Balázs, másik oldalán Ádám.

- Miért? Én mindig mást veszek, minden újat kipróbálok - mondta Marci.

- Én pont hogy maradok a réginél. A jó öreg sajtburger menü.

- Ja, vágom – mondta, majd arra lettünk figyelmesek, hogy Fanni fotózza Balázst, aki egybe bekapta a hamburgerét. Pfuj, aztán… miután Fanni lefotózta a teli szájú Balázst, kiköpte. Milyen undi!

- Amúgy Bálint te tényleg ilyen fehér bőrű vagy? – Próbálkoztam tovább. Nem, nem adtam fel.

- Nem, igazából tiszta feka vagyok, miről beszélsz? – Kérdezte olyan meggyőzően, hogy már majdnem elhittem tényleg igazat mond, és én vagyok a vak.

- Ne hazudj már te – röhögött Marci.

- Hallod komolyan majdnem elhittem te hazudós – röhögtem rá.

- Kiskoromban tényleg sokat hazudtam – mondta Bálint. – Hogy a tesóm elszökött. Hogy a tesómnak balesete volt. Hogy a tesóm meghalt – vitte fel az utolsó szónál a hangsúlyt.

- Naaaa ezt nem csinálhattad.

- Jó, ezt már nem vették be, de sajnos tényleg kimondtam – röhögött.

- Te hülye vagy.

Mindenki megette a saját menüjét, elpakoltunk, és mindenki ment haza.

-Hé, szivi! – szólt Tomi.

- Mi van, te szívtipró? – Tudniillik, ő egy igazi szívtipró.

- Öleléééés – tárta ki a karját. Na ja, attól még hogy szívtipró, nem mondtam, hogy okos. De így szeretjük. Megöleltem, Fannit is, Bálintot is (neki a fülébe súgtam, hogy ha lehet, rólam ne hazudja azt, hogy meghaltam, mert a rendező szívrohamot kapna), aztán Karival és Ramival elindultunk haza. Ők persze ma is átjönnek majd. Mint mindig.

- Ki van nálatok?

- Senki, szombat van, szóval Trixi táncolni ment, anya és apa szintén dolgozik.

- Ők mindig dolgoznak.

- Ja, anya igen, apa most el van utazva.

- Miért mit dolgoznak?

- Hát anya ügyvéd, apa pedig tolmács. Most New York-ban van.

- De menőőő – ámult Rami.

- Nektek mit dolgozik aputok?

- Hááát pszichomókus vagy valami ilyesmi – mondta Karesz.

- Pszichológus te hülye – verte vállba Ramesz.

- Nem ugyanaz? – Kérdezte miközben leszálltunk a buszról.

- Hát nem – röhögtem. – Amúgy ma elmehetnénk bicajozni – vetettem fel az ötletet.

- Ha Karesz tudna, mehetnénk.

- Hé, én tudok!

- Akkor megyünk? Várjuk meg Trixit amíg hazaér.

- Én benne vagyok.

Mikor Trixi hazaért egyedül talált, a testvérpár elbújt, hogy meglepi  legyen. Na ez nem ment olyan egyszerűen, mert Trixi úgy jött haza, hogy ideges volt.

-Héééhéhé, mi a baj? – Kérdeztem, és közben Trixi el kezdett vetkőzni. Trixi mikor ideges átöltözik a pizsijébe, bebújik az ágyba és csak órákkal később jön ki egy kis nutelláért, addig nem tudom, mit csinál. Mire észbe kaptam már fehérneműben állt a nappali közepén és ott idegeskedett.

- Kiléptem, oké? Nem rúgtak ki, kiléptem! – ordította sírva.

- Hé, nyugodj meg, jó? Hozom a nutellát, menj a szobádba – kormányoztam a lépcsőhöz aztán rögtön a konyhába rohantam, elővettem fagyit meg nutellát, két kiskanalat, és Ramiékat hazaküldtem. Nem kellett semmit se mondanom, már indultak ki.

- Köszi – néztem rájuk hálásan. – Holnap hányra jöttök?

- Vasárnaponként nincs forgatás – suttogta Rami és adott egy ölelést. Karit is megöleltem és indultam is fel Trixihez.

Mert nem számít, mit terveztem. A legjobb barátnőm és egyben fogadott testvérem szomorú volt, és ez ellen gyorsan kellett tenni. Nem számít, ha épp tárgyaláson vagyok, vagy a suliban, esetleg az utcán, de még egy másik országból is átmennék, ha felhívna hajnal háromkor, hogy van egy pók a szobájában. Persze, ha csak ezért hívna fel elküldeném olyan tájakra, amikről még nem hallott, de az első gépre felszállnék érte. Persze ez lehetetlen, mert ahol én vagyok, ott van ő is, és ahol ő van, ott vagyok én is. Ez van. Ha valaha is lesz pasim, csak akkor fogom kijelenteni, hogy ő a barátom, ha Trixi rábólint, és a pasi is szereti Trixit. Ennyi.

Mikor felmentem a szobájába, már a takaró alatt dühöngött, csak akkor nézett ki, mikor megszólaltam, akkor is csak azért, hogy megnézze, mit hoztam. Még a szobámból áthoztam egy üveg kólát, hogy tuti megnyugodjon. Leültem az ágyára, akkor olyan csúnyán nézett rám, hogy felálltam, végigmértem magamon, és rájöttem. Nincs rajtam pizsi. Ha vele akarok depizni meg hisztizni, akkor bizony a pizsi kötelező! Átmentem, átöltöztem, és mikor beléptem hozzám vágott egy párnát. Én semmit nem szóltam, csak vittem magammal a párnát és bebújtam a takarója alá én is. Arra számítottam, hogy eddigre már a fél nutella el fog fogyni, de még ki sem volt bontva.

Amúgy Trixi nagyon szeret táncolni. Kiskorunkban rengeteget táncoltunk együtt, és míg én felsőben a színjátszó szakköröket céloztam meg, ő rátalált a táncra. Nagyon jó mozgása van, irtó király mozdulatokat művel itthon is, ő egy igazi Táncoló talp. Tavaly, mikor meghaltak a szülei, annyira összezuhant, hogy a táncba temetkezett teljesen. Nem mutattat ki, hogy összezuhant, ezt csak a legjobb barátnő-radar mutatta ki, amúgy kívülről az látszott, hogy „persze, elvesztettem őket, de az élet megy tovább, nem?”. És még többet táncolt. Azóta benevezett a csapattal egy versenyre is. Ami nem sokára indul, de ezek szerint, ő már nem a csapat tagja.

-Tri…. – kezdtem, mikor a takaró alatt voltam. Sírt.

- Mi az? – Nézett vissza. Nem dühös volt. Hanem szomorú. Nagyon is.

- Mondd el mi történt.

     - Kirúgtak. Nem kiléptem. A tánccsoport nélkül meg úgy érzem ,semmit nem érek. Elvették az utolsó szálat is, ami a szüleimhez kötött. Ők írattak be ide. Ők bíztattak, mikor először beléptem oda. És mikor meghaltak többet jártam oda. Akkor egyedül voltam és tánc közben mindig rájuk emlékeztem. Mindig rájuk emlékezek tánc közben. A mai napig is. Az a hely segített hellyel-közzel feldolgozni a történteket. És most nem megyek oda többet. Mikor tánc közben a tükörbe nézek, anyát látom. Tudod, ő is szeretett és tudott is táncolni. De ő nem mert beiratkozni ilyen helyekre, és azt akarta, hogy ne adjam fel. Hogy ha szeretem, akkor csináljam, és a bökkenőket át kell ugrani. De most meg lettem lőve. Nem számítottam erre, érted? Azt hittem valamit jól csinálok. Hogy a szüleim nem hittek bennem hiába és tényleg elérem azt, amit anyának nem sikerült, és az olyan lesz, mintha kettőnké lenne a sikerélmény. És most, hogy nem megyek oda többet, félek, hogy az emlékük is el fog tűnni. Ragaszkodom hozzájuk, érted? Itt hagytak, pedig szükségem van rájuk! Mit meg nem adnék, ha csak egyszer még becsomagolná nekem azt a majonézes szendvicset, amit úgy utáltam, és mindig arra kértem, ne csomagoljon, ő mégis minden nap megtette. Ha látnám, hogy a szárítóról összeszedi a ruháimat, és behozza a szobámba. Sose köszöntem meg, pedig kellett volna. Sose köszöntem meg, hogy ott voltak mindig, és bíztattak és büszkék voltak rám. A tánc rájuk emlékeztet, és a tánc által kapaszkodom beléjük görcsösen, hogy a kezem már vérzik, de még tisztán emlékszem utolsó szavaikra, tetteikre és mozdulataikra. Minden képem ott van még. Az utolsó mondataik minden nap eszembe jutnak, a mosolyuk, ahogy elköszöntek. Tudod mit mondtak? Azt hogy „jó legyél, táncolj ügyesen. Szeretünk és büszkék vagyunk rád. Este a versenyen találkozunk!”. De nem jöttek el – sírta, és álomba merült.