Harmadik fejezet

3.

Na, kezdődjön a nap! – Bezonyka, ma így keltem fel. Mert már úgy ahogy mindenki látott, azt csinálom, amiben amúgy is jó vagyok, nem lehet nagy gáz. Fú gyerekek, mekkorát tévedtem! Na de kezdjük az elején. Mármint a napnak. Mert a történetemet már elkezdtem.

Tegnap anyával elmentünk kiiratkozni, elbúcsúztam az osztálytól, amolyan „majd találkozunk” stílusban. Tegnap estig tanultam a szöveget, mert azért ezzel, így mégse akarok leégni, ha már engem választottak. És azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy valameddig azért csak-csak sikerült megtanulni.

Felvettem egy szürke pulcsit, amin egy macska feje volt, keresztbe a fél fején egy piros villám és az volt ráírva: meowie. Ha hiszitek, ha nem, brutál jól nézett ki, főleg a sztreccsnadrágommal. A hajamat felkötöttem laza stílusban (vagyis próbáltam laza stílust kihozni, tíz perc után feladtam, és látszott, hogy nagyon görcsösen próbáltam azt a laza copfot).

És indulhat is a nap! Aha. Anya dolgozik, Trixi még alszik, apa szintén dolgozik. Akkor marad a tömegközlekedés. Hurrá! Na, és ahogy kiléptem a kapun, fordultam is vissza, mert nem tudtam, hogy is jussak oda. Fúú, én hogy is jutottam tízedikbe? Hogy mit mondtok? A tanárokat lefizette apa? Mindent értek.

Csináljunk egy olyat, hogy mai nap minden cikis dolgom után mondjuk hánynál tartunk. Igen, egy ilyen cikiség szintet mérünk, megnézzük, kiütjük-e a tízet. Tehát akkor ciki - road 1. Jól indul a nap!

Tehát felkeltettem Trixit,  én meg annyira be voltam parázva, hogy az eszembe sem jutott, hogy mondjuk ANYÁT FELHÍVJAM!.. Áá segáz. Hogy mi? Ja, igen. Road 2. Miután Trixi ezt tanácsolta (előtte vagy öt sornyi káromkodással megédesítve), felhívtam. Klassz, a terv ez: busz, onnan végállomásig, aztán metró két megálló, és hogy a lábamat is lejárjam még egy adag séta. Hogy oda fogok-e érni, az kérdéses, de gyorsan összekaptam magam és olyan gyorsan odaértem a buszhoz, hogy szerintem eléggé be lehettem szarva.

Nagy nehezen beértem a stúdióba, nem is késtem, Isten azért csak szerethet engem. Végül is jó arc vagyok, nem?

-Jó reggelt – köszöntem a sminkesnek, akivel tegnap már találkoztam.

- Hellóka – köszönt Tibi, majd látva kipirosodott arcomat, semmit se kérdezett, csak adott egy kávét. Olyan boltit.

- Történt valami izgi? – Kérdeztem, és beleültem a székébe, ő meg fel az asztalra.

- Semmi. Még nem mindenki jött meg. Viszont azt mondják, ma már lesz sminkpróba, és ha minden jól alakul már egy kis felvétel is lesz. De fokozatosan fognak hosszabbodni a napok, nehogy egyszerre legyen sok.

- Okos – bólogattam. Aztán megláttam Tomit. Oda is hívtam. Tegnap vele is beszélgettünk, a zenékről. Nagyon eltér a zenei ízlésünk, de ezért is volt jó vele beszélgetni, mert veszekedtünk konkrétan, de nem olyan durván, hanem ilyen volt: „hogy szeretheted a jazz-t?” meg ilyenek. Ő se röhögött ki, mert néhány személyes kedvencem is van, olyan szakítós-féle, meg olyan „dögölj meg”-féle. Én se röhögtem ki. Na jó, egyszer, de nem bántásból. Egyszer meg be akarta adni nekem, hogy tetszik neki Beethoven V. szinfóniája. Na ja, nem ismerem, de ennek nagyon kamu szaga volt.

- Sziasztok – mosolygott. Tökéletes arcbőr, karikamentes szem, édeskés mosoly és klasszul belőtt séró. Neki biztos nem olyan reggele volt, mint nekem.

- Ahhoj – tisztelegtem és próbáltam mosolyogni. Vicsorogtam. Na nem baj. Tisztelgett ő is, majd megszólalt. Bár ne tette volna.

- Van, szörnyen nézel ki, mi történt veled?

- Tisztában vagyok vele, de azért köszi – road 3.

- De komolyan. Mi történt?

- Tömegközlekedés, majdnem-késés – mondtam, válaszul csak egy biccentést kaptam.

- Akkor kezdjük veled – szólt közbe Tibi. – Mármint a sminkkel.

- Ööö oksi – mondtam, mire odajött még hozzánk Fanni is.

- Hali – mondta mosolyogva. Ő mikor nem mosolyog? Majd megláttuk a többieket, és odahívtuk őket is. Mondta Tibi, hogy most sminkpróba lesz, közben mindenki próbálja meg tanulgatni a szövegét. Na, erre mindenki előkapta, kivéve egy valakit. Hát nem otthon hagytam? Road 4. Hipp-hipp hurrá!

Velem kezdték a sminkelést. A létező összes kencét rámkenték. Aztán megvártam Fannit, és együtt mentünk a kamera elé, hogy megnézzék, fényben hogy néz ki, meg kamera előtt, nehogy ebből is égés legyen. Ajj, pedig ez a szakterületem.

Szerencsére jó volt, nem kellett átkenni. Ennyi smink még életemben nem volt rajtam. A szolid sminket csípem. Ez is az, de akkor is négy kiló. Fannival elmentünk mosdóba.

-Hallod otthon hagytam a könyvet.

- Odaadom az enyémet ha szeretnéd – ajánlotta fel.

- Köszi – mosolyogtam. – Tegnap tanulgattam, szóval csak átnézem – mondtam, miközben csekkoltam a sminkemet a tükörben. Nem is látszik négy kilónak. Mondjuk ez a lényege. És akkor most leírom a road 5-öt. Elmentem pisilni. A terv egyszerű volt, igen. Annyira kellett, hogy rá sem néztem a vécére, így amikor le akartam ülni beleestem. Ugyanis nem volt ülőkéje. Nehogymááár!! Ráadásul ezt akkora robajjal, hogy persze Fanni mindent hallott.

- Ez mi volt?

- Csak leejtettem a mobilomat – rögtönöztem. Hát, mást is kitalálhattam volna.

- Ami a kezemben van? – röhögött.

- Jó, beleestem a vécébe – mondtam ki, mire akkora röhögés tört ki belőle, hogy magamban könyörögtem, hagyja már abba, mert még a végén bejön mégvalaki, az meg végképp nem hiányzott.

- Remélem jól szórakozol – mondtam epésen. – De amúgy segíthetnél is.

- Be is szorultál? – alig bírta visszatartani a nevetését.

- Aaaaz kéne még! – röhögtem én is. – Csak adj egy csomó… - még be sem fejeztem a mondatot, már adta is a kéztörlőket. – Kösz.

Miután befejeztem a csutakolást kikászálódtam, és amikor megláttam Fannit, amint könnyezve ott áll, rémkomoly arccal, világos lett számomra, hogy alig tudta magára erőltetni ezt az egészet, és erősen kerülte a szemkontaktust. Aztán egymásra néztünk, és egyszerre nevettünk fel. Így mentünk ki a mosdóbol, és csak reménykedtem, hogy nem látszik hátul a gatyámon a víz. Ja, és elfelejtettem pisilni. Fordultunk vissza. Most csekkoltuk a vécéket, és miután (sikeresen!!!!) végeztem végül megkérdeztem, mert már nagyon idegesített:

-Vizes hátul a gatyám? – nem, nem volt gáz a kérdés.

- Nem. Tényleg nem, ha nem tudnám mi történt, nem vennék észre semmit – röhögött.

- Kösz – sütöttem le a szemem. Hát, ezt nem fogja egykönnyen elfelejteni.

Kiléptünk, és azt láttam, hogy már mindenki a kamera előtt áll. Mi is odamentünk, Zsolti, a rendező pedig épp beszélt.

-Lemaradtunk valamiről? – Kérdeztem Ádámot.

- Csak azt mondta, hogy minden .rendben ment, és nemsokára elkezdjük az első jelenetet felvenni.

- Úgyhogy most Vanda és Rami készülődjön. Amúgy az első jelenet ugye Zsófi szobája, és az ott van berendezve – mutatott balra egy berendezett szobára. – Öltözzetek át, lányok. Holnap kimegyünk terepre, a vonatos részt felvenni. A többit valószínűleg itt fogjuk felvenni, a stúdióban, mert nem találtunk olyan helyszínt, és ezt itt be tudnánk úgy rendezni. És még valami – nézett Zsófi szobája felé, ahol három emberke várt. – Ott vannak Zsófi  szülei meg húga, a statiszták. Nem is statiszták, nem ez a rendes megfogalmazás, inkább beugró szereplők. Mindegy. Van fél órátok, öltözzetek át, meg ismerjétek meg őket – fejezte be mondanivalóját. Felkészültek. :)

Odamentünk Ramival a három beugróhoz megismerni őket.

-Csókolom, szia – köszöntünk egyszerre. – Én Zsófi vagyok a filmben, ő meg Napsi – mondtam.

Beszélgettünk egy kicsit, majd mentünk a styleist-hoz. Odaadta a ruhákat (nyár van, természetesen valami rövid, szellőzött ruha stb.), és mi felvettük. Utána mentünk egy gyors hajigazításra (megmosták beszárították) és végül a sminkre csak ránézett Tibi, de nem volt mit igazítani rajta.

Zsolti beleszólt a megafonjába: - Vanda, Rami és a beugrók menjenek a szobába! Hármas kamera bekapcsolva, normál fényvilágítás, mert a szobában is fel lesz kapcsolva két villany. Vanda – fordult hozzám – te most gyere egy kisebb fülkébe, és olvasd fel, amit adunk neked, csak pár perc. Mert utána azt lejátsszuk, mintha a saját gondolataidat hallanánk, és közben te némán pakolsz a bőröndbe vagy mibe, meg a túrazsákodat pakolod össze meg ilyenek. – mondta, aztán újra beleszólt a megafonba. – Emberek, mindjárt jövünk, és Leó jer –mondta majd egy kis szobába vezetett.

A kis szoba barátságos volt, volt ott egy szék, előtte egy olyan tipikus stúdiós mikrofon. Aztán egy üvegfal, és mögötte Zsolti meg Leó egy hangosításos pultnál ültek. Mennyi gomb. Kezdtem kicsit izgulni. Általánosban volt olyan, hogy egy mikrofonba mondtam a szöveget, és azt leadták a suli rádióban, de az október 23-ai műsor szövege volt.

„Persze, hogy alig aludtam valamit, úgyhogy amíg más a fesztivál

után döglik ki, addig én eleve úgy fogok érkezni. Mindegy, tejeskávé

közben  megnéztem  még  egyszer  az  időjárás-előrejelzést,

ellenőriztem, hogy bepakoltam-e mindent, feltöltöttem a telefonom,

amennyire csak tudtam, aztán eldöntöttem, hogy miben utazom.

Tekintettel a fülledt, augusztus végi kánikulára, a várható

tömegnyomorra és a cipekedésre, úgy döntöttem, hogy a képen lévő

lányéhoz hasonló szerkóban képviseltetem magam (fekete bakancs,

térd felett érő, spagettipántos, színes nyári ruha, minimál smink és

napszemüveg). Elvileg ez ilyen tipikus fesztiválszerelés, nem fogok

kilógni, de még soha nem voltam hasonló rendezvényen, úgyhogy

csak a netről tudtam tájékozódni. Bár végigtanultam a tanévet,

lenyomtam az emelt érettségit angolból, és nyári munkát is vállaltam,

hogy legyen fesztiváljegyem, a szüleim alig akartak elengedni.

Pechükre egyszerűen egyetlen észérvet sem tudtak felhozni, én meg

valóban mindent megtettem azért, hogy mehessek. Azt meg nyilván

anyuék sem gondolták komolyan, hogy nem engednek el egy Red

Hot-koncertre, amikor tudják, hogy mennyire odavagyok a bandáért.” – ez volt a szövegem. Azt hittem pikk-pakk meglesz, Zsolti is ezt hitte, de negyedjére vettük újra és vagy túlontúl robotosan olvastam, vagy nagyon élénk voltam, többször is megbotlott a nyelvem. Valamit mondott Leó Zsoltinak, mire én annyira figyeltem, hogy balra dőltem, de annyira, hogy lecsúsztam a támla nélküli székről. Na, hát ez jó nagy robajjal is járt. Road 6. Égő fejjel tettem fel két kezem, jelezve, hogy minden oké, és felkászálódtam, vissza a székre. Mindketten pislogáés nélkül meredtek rám. Vajon miért? Végül beleszóltam a mikrofonba, mert választ vártak tőlem, de nem tudtam semmit se kitalálni, úgyhogy csak ennyit mondtam: - Bocsi. – Láttam, hogy várnak mégvalamit, de hogy eltereljem a erről a kínos szituról a figyelmet, témát váltottam. – Vehetjük mégegyszer? Utoljára, esküszöm megpróbálom jól! – könyörgőre vettem a figurát.

-Oké – bólintottak.

Megpróbáltam ötödjére is, már csak egyszer hibáztam, de hatodjára végre tökéletes lett. Ha mondhatok ilyet. Végül is a többihez képest az volt. Utána kimentünk a kis szobából és elkezdtem a kamera előtt „pakolászni”, meg felvettem egy bakancsot, a ruhámon végigmértem, és ezt mind addig húztam, még hallottam pár perccel előtti énemet, ahogy benyomták hangosba a végleges szöveget. És szerintem egész jó lett.

Aztán „apa” benyitott a szobába, Napsi is a házban kötött ki, „húgomtól elköszöntem” szóval vettük a jelenetet, ameddig ki nem értünk a kocsiig. Aztán mára ennyi is volt. Szóval ma mindenki jól teljesített, bár amikor „húgomtól elköszöntem” azt egyszer elröhögtük.

Aztán felkaptam a holmimat, átöltöztünk Ramival és beszélgettünk.

-Merre mentek haza? – kérdeztem, hátha, hátha…

- Metróval két megálló, busszal meg öt.

- Nekem is, csak nekem négy megálló busszal. Megyünk együtt? Nem akarok egyedül menni.

- Oké – mosolygott.

- Át is jöhettek, ha gondolod. Anya megengedi, bár nincs otthon, apa se, de a tesóm asszem igen.

- Van tesód? – mondta, ahogy kiléptünk az öltözőből.

- Aham, mindjárt mesélek róla bővebben – aztán odaléptem a többiekhez. - Sziasztok – odamentem Fannihoz, és megöleltem, ahogy még Tomit is, a többieknek csak intettem. Velük még nem vagyok olyan viszonyban. Rami és Kari is elköszönt, majd ismertettük Karival a tervet, miszerint együtt megyünk haza, sőt ő is jöjjön át, ha szeretne. – Tényleg, mekibe mikor megyünk? – kérdeztem még a távolból Fannit.

- Nem tudom. Holnap?

- Ha a többieknek is jó – mondtam majd kiléptem a stúdióból.

Elmondtam, hogyan kötött  ki nálunk Trixi, és megkértem őket, hogy ezt ne hozzák fel, se azt, hogy nem hasonlítunk. Még Kari is komoly volt, ez szerinte is szörnyű. Közben anyát felhívtam, hogy átjön két kollégám.

-Kolléga? Miért így nevezed őket? Hányan? Nagykorúak?

- Nem nagykorúak, testvérek, ketten vannak, és azért így, mert először mondtam ki és nagyon jóó – mondtam a buszon.

- Jó, menjenek – mondta. – Kilencre otthon vagyok – búcsúzott és leraktuk.

Odaértünk, és Trixi már otthon volt, természetesen. Bemutattam őket egymásnak, majd elmentem átöltözni a szobámba, addig Trixivel beszélgettek. Kihoztam a laptopomat, beindítottam a zenét és beszélgettünk.

-Meséljetek magatokról – szóltam.

- Hát oké.  Anyukánk meghalt, apukánk nevel egyedül minket.

- Jézusom ez szörnyű, részvétem.

- Nemsokára lesz 10 éve – mondta Kari. Karesz most nem hülyült. Furi, bár mondjuk ez nyilván őt is megviselte.

- Sajnálom  - mondta Trixi is. – Együttérzek. – A testvérpár nem kérdezett semmit. Ne felejtsem el megköszönni nekik.

- Kértek valamit? – kérdeztem. – Bár nem tudom mi van itthon.

- Nem, köszi.

- Csináljunk fagyit. Izé… Ketchup fagyit. Aki meg meri enni, az nyer – röhögött Karesz.

- Persze, te mindent megeszel. Undorító vagy – mondta Rami. Áháháháhá, akkor ezt meg kell néznem!

- Benne vagyok – vágtam rá.

- Figyelmeztetlek, versenytárs vagyok – szólt Trixi. Óóó, bizony, Trixi szintén megeszik mindent, vállalja a kockázatot, bevállalós.

Belenyomtunk két kis pohárba Ketchup-ot,  és beraktuk a fagyóba. Majd később ránéztünk és akkor raktunk bele valami tárgyat, amitől olyan jégkrám szerű lett.

-Amúgy egyszer nyáron medencés buliba mentünk. Karinak akkor volt először és utoljára barátnője. Vicces sztori.

- Nehogymá’ elmondd – mondta kultúráltan Karesz. Igazi jó testvérek. :)

- De, de az lesz. Szóval lesmárolta az exe barátnőjét.

- Na, inkább elmondom én, mert nyomesz Ramesz tuti kiszínezi. Szóval hátulról ugyan úgy néznek ki, és ugyan olyan fürdőruhájuk volt. Hátulról átöleltem  meglepetésként és már becsuktam a szemem amikor lesmároltam.  Isten se nézte az apró részleteket, hogy mondjuk az egyiknek itt van az anyajegye, a másiknak meg két centivel alatta… - röhögött.

Így telt ez a délután, mi Ramival nem vettünk részt a Ketchup-versenyben, de képzeljétek! Trixi nyert! Karesz nagyon kiborult, mert ez azt jelenti, konkurencia van, de ámult is, mert ilyen lánnyal még nem találkozott.

A délután már nem volt olyan égő, mint a délelőtt, hál’ Istennek! Már ez is sok volt.

Mikor elmentek, Trixivel sokáig beszélgettünk arról, hogy milyen jófejek. Karesz és Ramesz. Ez az új becenevük, amiket persze csak mi használunk, ez benne a különleges.

Megbeszéltük, hogy mivel egy buszmegállónyira laknak tőlünk (sétával 10 perc), ezért reggel elém jönnek, így legalább lesz társaságom, és nem is kések el. Talán… :) Szóval ezzel jól járok.

Este még tanultam egy kicsit a szöveget, és elraktam a táskámba, hogy holnap ne felejtsem itthon.

Lefekvés előtt az ágyban végiggondoltam a napot pontról pontra, és annyira izgatott voltam, még mikor visszagondoltam akkor is. Ezt soha nem fogom ezt a munkámnak nevezni. Ez az első és igaz szerelmem, aki nem kézzel fogható. És mikor rágondolok, újra és újra beleszeretek. :)

Második fejezet

2_.

Fúú ez a nap… Húha! Alig aludtam valamit, de úgy éreztem, ha most kávét iszok, vagy fél évig nem alszok. Nagyon ideges voltam, úgy gondoltam, ha kiugrok az ablakon és megismétlem még ötször, talán megnyugszom, de nem kockáztatok. Fél hatig még volt idő, mert előbb keltem, szóval elmentem, letusoltam, hátha tudok tiszta fejjel gondolkodni. Hááát, nem igazán vált be, az izgulás annyira elborította az agyam, hogy még a zene se nyugtatott meg. A nagy, sötét házban úgy járkáltam fel-alá, mint egy szellem. Biztos ijesztő látvány lehetett, mert mikor Trixi felkelt fél hatkor, a nyelvébe harapott, hogy ne sikítson fel, és percekig sokkban volt szerintem. Hopsz. :)

Anya le fogja igazolni Trixinek a napot, engem meg ki fog venni ma vagy holnap. Mert egy forgatás nem két nap, és utána valószínűleg magántanuló leszek, mert rengeteg pótolnivalóm lesz.

Apa korán elment dolgozni, de hagyott egy cetlit a hűtőn, hogy nagyon örül, és gratulál és sok puszi meg minden.

A többi osztálytársam még nem tudja ezt az egész filmes dolgot, még én is alig hiszem el. Több száz emberből engem választottak, ez olyan jó érzés. Az életben egyszer kiemelkedően jó vagyok valamiben.

-Hé – rázott meg Trixi.  – Anyut fel kéne kelteni. Különben nem fogsz odaérni. Nem hiszem, hogy magától fel fog kelni, ha arra vársz – röhögött.

- Jó, csinálok kávét – bólintottam, majd beindítottam a kávéfőzőt, és azon gondolkodtam, vajon milyen lesz a mai nap. Csak erre tudok gondolni.

Bementünk anyához a két bögre kávéval (én ugye ma nem iszok) és azt letettük azt asztalra halkan. Kimentünk egy  pohárba (jobban mondva korsóba) hideg vizet öntöttünk.

-Anya, kellj fel hat óra.

- Még tíz perc.

- Ne csináld ezt anya, ez nekem fontos – vettem át a szöveget. Erre se kelt fel. Lehúztuk a takaróját, visszahúzta.

- De ha le mertek önteni vízzel, mint a múltkor, Vanda sehova se mész – mondta olyan „csak úgy mellesleg” stílusban. Összenéztünk Trixivel és egy pillantással megállapítottuk, hogy ezt nem. Kivittük a korsót.

- Na jó, készülődjünk, legalább ne az legyen, hogy mindenki egyszerre vár a fürdőre, miközben késésben vagyunk – mondtam és én el is indultam a szobám felé, de Trixi bement anyához és… és egész egyszerűen lehúzta őt a lábánál fogva. Szólni se kellett, Trixi berohant a szobájába, ahogy én is. Pár perc múlva hangot hallunk a konyhából.

- Anya! Hát te már fent vagy? Azt hittem még tíz perc – mondtam ártatlanul, és minden erőmre szükség volt, hogy el ne röhögjem magam, de ahogy láttam, Trixi is alig bírja ki.

- Hát igen, leestem az ágyról azt hiszem – „vallotta be”, közben főzött kávét. Ehe, szóval bevette :).

- Miért főzöl kávét? Raktam az asztalodra kettőt is – szólalt meg Trixi – és próbált „nem tudok semmiről” képet vágni, és olyan parádés látvány volt, mint mikor a kölyökkutya az összerágott cipőkön ül, és nem tudja, mi a baja a gazdinak.

- Amikor megpróbáltam felállni az asztalba kapaszkodtam, és… nos hát kiömlött. – Ezzel nem is volt több kérdésem. Megmagyarázta miért volt nedves folt a pizsamáján, és miért volt vizes (ez esetbe ugye kávés) a haja. Itt már nem bírtam tovább, elröhögtem magam. Trixivel feküdtünk a röhögéstől, fájt a hasunk, sírtunk és vörös volt a fejünk. Szóval a létező összes tünetet produkáltuk, és amikor abbahagytuk (nagy nehezen) azt láttuk, hogy anya nem volt a konyhába. Gondolom elment hajat mosni :).

Mi is elmentünk készülődni, és akkor jött a következő bökkenő. Mit vegyek fel? Kisminkeljem magam? A hajammal mit kezdjek? Végül egy egyszerű farmer mellett döntöttem, egy olyan póló mellett, amin egy nyolcvanhatos szám van. A hajamat nem vasaltam ki, csak megfésültem. Smink gyanánt meg annyit csináltam, amennyit szoktam. Egy kis szempillaspirál és ennyi. Sose festem magam szempillaspirálnál tovább, ez max, és persze ezt minden nap elvégzem. Kiegészítésnek azt a bőrkarkötőt vettem fel, amit tavaly karácsonyra kaptam Trixitől. Belenéztem a tükörbe, és nem voltam teljesen elégedett, de ki az? Amúgy annyira szörnyű nem volt a látvány szerintem. Vagyis remélem.

Amikor nagy nehezen mindenki indulásra készen volt, megint rám tört a pánik. A kedvenc zenéim se tudtak megnyugtatni, és ez már idegesített.

És odaértünk. Nem tudtam pontosan, hol vagyunk, de nagyon szép stúdió volt.  Az elején nem jegyeztem meg a nevét. Beléptünk és nem jutottam szóhoz. Egy olyan érzés kerített hatalmába, ami leírhatatlan. Mintha ez egy más világ lenne. Voltak fények dögivel, kamerák mindenhol és egy kupac Bábel forgatókönyv. És láttam azt a tipikus széket, ami a rendezőknek szokott lenni és az egyikre az volt ráírva, hogy Kiss Vanda. Örömkönnyek gyűltek a szemembe, de amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan mentek is. Itt voltunk, a helyem már biztos volt.

Anyáék elmentek megkeresni az írónőt, hátha itt van valahol. Én is mentem volna velük, de valaki leszólított.

-Hahó – Gondolom ő volt a rendező, mert a pólójára ez volt ráírva.

- Jó napot! – köszöntem illedelmesen.

- Ugyan, tegezz.

- Oké. Te vagy a rendező?

- Nem- röhögött. – A sminkes vagyok, ott a rendező – mutatott egy másik férfira. Ahj, ezek a férfiak ugyan úgy néznek ki, eskü!

- De hát a pólódra…

- Tudom.

- De te nem is…

- Tudom – mosolygott, mire én felkacagtam.

- Odamegyek a rendezőhöz, később még biztos találkozunk – mentem el, aztán úgy a harmadik lépés után visszafordultam. – Ez olyan gáz, elfelejtettem bemutatkozni – röhögtem kínomban. – Kiss Vanda vagyok, a főszereplő – hűűű, milyen jó ezt kimondani. Mondanám, hogy először mondtam ki, de otthon sokszor gyakoroltam a tükör előtt (nem a kutya előtt, bár szerintem ő is látott, és elég furán nézhetett, hanem a tárgy tükör előtt).

- Péceli Tibi vagyok, a sminkes.

- Na, tényleg megyek, hogy jelezzem, megjöttem. Szia!

- Jó napot, Vanda vagyok – mutatkoztam be.

- Ó, nagyszerű – bólintott a férfi. – Én a rendező vagyok, Zsolti. Amúgy itt mindenki tegez mindenkit.

- Értem. Mindenki itt van?

- Most már igen – mondta majd elkiáltotta magát a megafonjába. – Hé, emberek, gyertek ide, mindenki.

Mindenki idegyűlt, és én meg olyan egyedül álltam ott, hogy nálam szánalmasabb látványt nem nyújthatott volna senki.

-Ismertetem a mai programot, jó? Először is megismerjük a szereplőket, meg az itt dolgozókat. Kiosztjuk  a forgatókönyveket, oké?

Hmm ez egyre jobban tetszik :). Mindenki bólogatott.

-Oké, akkor a dolgozók majd később, előbb a szereplők. Üljünk ide – mutatott az egyik kamera elé. Mindenki leült a földre, Zsolt, a rendező középre. – Mutatkozzunk be, menjünk körbe. Kezdjük a főszereplővel. – Bátortalanul feltettem a kezem. Annyira feszült voltam. Kényszerítve éreztem magam, hogy jó benyomást tegyek. Éreztem hogy az forog kockán, hogy megkedvelnek-e vagy sem.

- Kiss Vanda vagyok – néztem körbe szégyenlősen –és Zsófi szerepét játszom.

- Mesélj magadról valamit! – hát ez a rendező nem adja fel, pedig csoda hogy ennyit ki tudtam bökni.

- Öhm én most nagyon zavarban vagyok – dadogtam. Hihetetlen! Mások nincsenek zavarban, csak én?

- Majd feloldódsz! Oké, következő. Te ki vagy? – nézett a jobb oldalamon ülő fiúra.

- Árpád Marcell vagyok helló – mondtam egy gyönyörű mosoly kíséretében. – Szasza szerepét játszom – mondta, nekem meg tágra nyílt a szemem. Miii? Ez a félisten lesz a filmben a barátom? Jó, csak a film végén jövünk össze, de akkor is lesz csókjelenet…  Hűű, ezt hogy érdemeltem meg? Na, akkor a félisten jellemzése. Szőkés haja, ami olyan „most keltem fel” látványt mutatott, pedig tuti vagy fél órát állt a tükör előtt, hogy ilyen jól belőtte, ami amúgy eltakarta kék szemét. És pont mellém ült. Nahát, nahát :).

- Van valami, amit tudnunk kell rólad?

- Hát. Van egy ikertesóm, és amennyire hasonlítunk, annyira nem tud színészkedni – mosolygott.

- Értem. És te? – Nézett a következő fiúra.

- Asztalos Bálint vagyok, a filmben Hipó – mondta és csakúgy, mint a könyvben, tényleg sápadt volt. Szerintem ez ilyen vele született dolog. A rendező már nem is mondott semmit, a mellette ülő lányra nézett.

- Álmos Ramóna  vagyok, és én leszek Napsi a filmben – csavargatta hosszú, szőke haját, és kék szemén láttam, hogy ő is nagyon izgult.

- És te? – Ment a következőhöz.

- Én Álmos Károly vagyok, a filmben meg Boldizsár – Ohhhó!

- Ti a filmben és a valóságban is testvérek vagytok? – Úgy látom a rendezőnek is leesett.

- Ehe – Rami nem nézett fel a földről, Zsolti pedig a mellette ülő fiúra nézett.

- A nevem Orosz Balázs és Kolos szerepét játszom – mondta egy szintén „hűűdehelyes” srác. Konkrétan itt csak azok voltak. Jupii :).

- Én pedig Rehel Tamás vagyok, és a filmben Abdul .

- Varga Fanni vagyok, a filmben pedig Petra – mondta magabiztosan a lány. Elég szimpatikus. És az utolsó ember…

- Kava Ádám vagyok, a punk – mondta mosolyogva a srác, aki nagyon nem tűnt punknak.

- Nagyszerű. Sajnos csak ennyire volt időnk, még kiosztom a forgatókönyvet – váááááááááá, a forgatóköny! – Van kérdés?

- Ööö – szólaltam meg. De jó, legalább megszólaltam. – És Zsófi szüleivel mi lesz?

- Majd statisztákat fogunk szerezni, mert nincs túl sok szerepük.

- Értem – mondtam, miközben megkaptam a forgatókönyvet.

Utána dolga volt, ezért szétszéledtünk. Körülnéztem, de anyát és Trixit sehol se láttam. Gondoltam ismerkedek, mert vagy most, vagy most, meg mert hülyén nézek ki, ha egyedül álldogálok. Tehát összeszedtem magam, és oda akartam menni egy olyan emberhez, aki szintén egyedül állt. Aha, ezzel csak az volt a baj, hogy az előbbi emberekből mindenki egyedül volt, kivéve a testvéreket. Tehát odamentem a legközelebb álló emberhez, aki a punkot fogja játszani.

-Szia – mosolyogtam kedvesen, és az öröm nem igazán a fiúnak szólt, inkább annak, hogy meg tudtam szólalni.

- Szia – nézett rám.

- Ööö. Te játszod a punkot, ugye? Várj, mindjárt mondom a neved… Ádám, ugye?

- Igen, a te neved meeeeeeg… elfelejtettem bocsi.

- Semmi baj – mosolyogtam. – Vanda vagyok. Mesélj magadról valamit – póbálkoztam. Furán nézett rám. – Bocsi, próbálok ismerkedni – röhögtem.

- Szóval. Igazából a családom vett rá, hogy jelentkezzek. Van két bátyjám is, és mindkettő ilyen téren dolgozik. És igazából olyan, mint ha kényszerítve lennék. De mégis jó vagyok benne, meg jó is csinálni.

- Értem.

- És te hogyan kerültél ide?

- Kilenc éves korom óta ez az álmom, és hát életem legjobb híre ez volt, hogy megkaptam a főszerepet.

Aztán odajött hozzánk az egyik lány, ha jól emlékszem Fanni. – Hali!

-Szia – köszöntünk. Elég magabiztos a csaj, és cseppet sem félénk.

- Gyertek ide a többiekhez. Beszélgessünk már. Meg ismerkedjünk – mondta, és hozzáteszem igaza van. Beleegyeztük és összeszedtük a többieket. Nem most kell szégyenlősnek lenni!

Mindenki ott állt, egy kupacban, és Fanni megszólalt: - Oké. Meddig kell még maradnunk?

-Még egy óráig. Meg kéne ismernünk a helyet.

- Akkor menjünk csapatostul. Kérjünk meg valakit – szólt Fanni. Jó, hogy van egy ilyen „csapatösszetartó” köztünk.

- És Kari, csak szólok. Tiszteld. A. Munkájukat! Oké? – Kérdezte tagoltan tesója, Rami. Kari bólogatott.

- Az öcséd? – Kérdeztem tőle, mert amúgy nem tűnt fiatalabbnak.

- Nem – aztán látta kérdő tekintetemet és folytatta – csak idióta. – Kari, mintha meg se hallotta volna, odament az első emberhez, aki erre járt.

- ’Napot! – Köszönt.

- Szia.

- Ön mit dolgozik? – Kérdezte, mire mindenki ledöbbent. Ezt ugye ő se gondolta komolyan?

- Én a takarító vagyok – mondta megilletődve a férfi.

- Ó, Magasságos! Az annyira tiszteletreméltó! – Mondta összetéve két tenyerét, aztán… Úr isten, aztán térdre borult. Rami odament hozzá, felrángatta a földről és bocsánatot kért Kari nevében.

- Hát nem te leszel a kedvence – nézett rá Marci mosolyogva.

- Most méér’? – Kérdezte, mi meg annyiban hagytuk.

Az egyik fodrász körbevezetett minket, jó fej volt. Közben összehaverkodtam nagyjából mindenkivel. Oké, mondjuk inkább úgy, hogy beszélgettem velük. De Marci nagyon nagy arc.

-Oké – szólalt meg Fanni. – Mit szólnátok egy mekihez? – Kérdezte. Amúgy ez nem rossz ötlet.

- Nekünk nem jó, rokonokhoz megyünk – mondta Rami Kari nevében is.

- Nekem se – szólaltam meg. Anyuval ma  megyünk kiiratkozni, de ezt nem mondtam meg inkább.

- Így már nem teljes a létszám – mondta Ádám.

- Akkor megyünk mondjunk holnap – úgy látszik Fanni mindent megold, rögtön abban a helyzetben.

Abban a pillanatban megjelent anya és Trixi én pedig elköszöntem mindenkitől és elmentem. A kocsiban kifaggattak, mindent elmondtam, aztán otthon is vagy százszor mindent visszajátszottam a fejemben.

Nagyon tetszett, izgalmas volt, de a holnap jobb lesz, ha már veszünk is fel részt, bár azt nem hiszem, mert még nem kell semmit se megtanulni. Azért mondjuk tanulgatni nem árt. Az első felvételt várom nagyon, amikor beleolvadok Zsófi szerepébe.

Most annyira boldognak érzem magam! Ha teljesül az álmod úgy érzed, minden a legjobb… de amikor majd vért izzadsz, és a fáradtságtól azt se tudod hogy merre mész, akkor is arra gondolj majd, hogy ezt egy célért csinálod, és akkor az adrenalin megint előjön, a fáradtság már nincs is a szemedben. És amikor majd már bizonyíték is lesz, hogy elérted az álmod, és innen már csak előre van, ha így folytatod, akkor az egy olyan érzés, mintha elérnéd a szivárvány végét, és még a pénz is a tiéd lehet. Nagyszerű.

Ezzel a gondolatmenettel aludtam el, természetesen a Bábelen, szövegtanulás közben, mert hogy máshogy aludhatna el egy színész kamasz? :)