Harmadik fejezet

3.

Na, kezdődjön a nap! – Bezonyka, ma így keltem fel. Mert már úgy ahogy mindenki látott, azt csinálom, amiben amúgy is jó vagyok, nem lehet nagy gáz. Fú gyerekek, mekkorát tévedtem! Na de kezdjük az elején. Mármint a napnak. Mert a történetemet már elkezdtem.

Tegnap anyával elmentünk kiiratkozni, elbúcsúztam az osztálytól, amolyan „majd találkozunk” stílusban. Tegnap estig tanultam a szöveget, mert azért ezzel, így mégse akarok leégni, ha már engem választottak. És azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy valameddig azért csak-csak sikerült megtanulni.

Felvettem egy szürke pulcsit, amin egy macska feje volt, keresztbe a fél fején egy piros villám és az volt ráírva: meowie. Ha hiszitek, ha nem, brutál jól nézett ki, főleg a sztreccsnadrágommal. A hajamat felkötöttem laza stílusban (vagyis próbáltam laza stílust kihozni, tíz perc után feladtam, és látszott, hogy nagyon görcsösen próbáltam azt a laza copfot).

És indulhat is a nap! Aha. Anya dolgozik, Trixi még alszik, apa szintén dolgozik. Akkor marad a tömegközlekedés. Hurrá! Na, és ahogy kiléptem a kapun, fordultam is vissza, mert nem tudtam, hogy is jussak oda. Fúú, én hogy is jutottam tízedikbe? Hogy mit mondtok? A tanárokat lefizette apa? Mindent értek.

Csináljunk egy olyat, hogy mai nap minden cikis dolgom után mondjuk hánynál tartunk. Igen, egy ilyen cikiség szintet mérünk, megnézzük, kiütjük-e a tízet. Tehát akkor ciki - road 1. Jól indul a nap!

Tehát felkeltettem Trixit,  én meg annyira be voltam parázva, hogy az eszembe sem jutott, hogy mondjuk ANYÁT FELHÍVJAM!.. Áá segáz. Hogy mi? Ja, igen. Road 2. Miután Trixi ezt tanácsolta (előtte vagy öt sornyi káromkodással megédesítve), felhívtam. Klassz, a terv ez: busz, onnan végállomásig, aztán metró két megálló, és hogy a lábamat is lejárjam még egy adag séta. Hogy oda fogok-e érni, az kérdéses, de gyorsan összekaptam magam és olyan gyorsan odaértem a buszhoz, hogy szerintem eléggé be lehettem szarva.

Nagy nehezen beértem a stúdióba, nem is késtem, Isten azért csak szerethet engem. Végül is jó arc vagyok, nem?

-Jó reggelt – köszöntem a sminkesnek, akivel tegnap már találkoztam.

- Hellóka – köszönt Tibi, majd látva kipirosodott arcomat, semmit se kérdezett, csak adott egy kávét. Olyan boltit.

- Történt valami izgi? – Kérdeztem, és beleültem a székébe, ő meg fel az asztalra.

- Semmi. Még nem mindenki jött meg. Viszont azt mondják, ma már lesz sminkpróba, és ha minden jól alakul már egy kis felvétel is lesz. De fokozatosan fognak hosszabbodni a napok, nehogy egyszerre legyen sok.

- Okos – bólogattam. Aztán megláttam Tomit. Oda is hívtam. Tegnap vele is beszélgettünk, a zenékről. Nagyon eltér a zenei ízlésünk, de ezért is volt jó vele beszélgetni, mert veszekedtünk konkrétan, de nem olyan durván, hanem ilyen volt: „hogy szeretheted a jazz-t?” meg ilyenek. Ő se röhögött ki, mert néhány személyes kedvencem is van, olyan szakítós-féle, meg olyan „dögölj meg”-féle. Én se röhögtem ki. Na jó, egyszer, de nem bántásból. Egyszer meg be akarta adni nekem, hogy tetszik neki Beethoven V. szinfóniája. Na ja, nem ismerem, de ennek nagyon kamu szaga volt.

- Sziasztok – mosolygott. Tökéletes arcbőr, karikamentes szem, édeskés mosoly és klasszul belőtt séró. Neki biztos nem olyan reggele volt, mint nekem.

- Ahhoj – tisztelegtem és próbáltam mosolyogni. Vicsorogtam. Na nem baj. Tisztelgett ő is, majd megszólalt. Bár ne tette volna.

- Van, szörnyen nézel ki, mi történt veled?

- Tisztában vagyok vele, de azért köszi – road 3.

- De komolyan. Mi történt?

- Tömegközlekedés, majdnem-késés – mondtam, válaszul csak egy biccentést kaptam.

- Akkor kezdjük veled – szólt közbe Tibi. – Mármint a sminkkel.

- Ööö oksi – mondtam, mire odajött még hozzánk Fanni is.

- Hali – mondta mosolyogva. Ő mikor nem mosolyog? Majd megláttuk a többieket, és odahívtuk őket is. Mondta Tibi, hogy most sminkpróba lesz, közben mindenki próbálja meg tanulgatni a szövegét. Na, erre mindenki előkapta, kivéve egy valakit. Hát nem otthon hagytam? Road 4. Hipp-hipp hurrá!

Velem kezdték a sminkelést. A létező összes kencét rámkenték. Aztán megvártam Fannit, és együtt mentünk a kamera elé, hogy megnézzék, fényben hogy néz ki, meg kamera előtt, nehogy ebből is égés legyen. Ajj, pedig ez a szakterületem.

Szerencsére jó volt, nem kellett átkenni. Ennyi smink még életemben nem volt rajtam. A szolid sminket csípem. Ez is az, de akkor is négy kiló. Fannival elmentünk mosdóba.

-Hallod otthon hagytam a könyvet.

- Odaadom az enyémet ha szeretnéd – ajánlotta fel.

- Köszi – mosolyogtam. – Tegnap tanulgattam, szóval csak átnézem – mondtam, miközben csekkoltam a sminkemet a tükörben. Nem is látszik négy kilónak. Mondjuk ez a lényege. És akkor most leírom a road 5-öt. Elmentem pisilni. A terv egyszerű volt, igen. Annyira kellett, hogy rá sem néztem a vécére, így amikor le akartam ülni beleestem. Ugyanis nem volt ülőkéje. Nehogymááár!! Ráadásul ezt akkora robajjal, hogy persze Fanni mindent hallott.

- Ez mi volt?

- Csak leejtettem a mobilomat – rögtönöztem. Hát, mást is kitalálhattam volna.

- Ami a kezemben van? – röhögött.

- Jó, beleestem a vécébe – mondtam ki, mire akkora röhögés tört ki belőle, hogy magamban könyörögtem, hagyja már abba, mert még a végén bejön mégvalaki, az meg végképp nem hiányzott.

- Remélem jól szórakozol – mondtam epésen. – De amúgy segíthetnél is.

- Be is szorultál? – alig bírta visszatartani a nevetését.

- Aaaaz kéne még! – röhögtem én is. – Csak adj egy csomó… - még be sem fejeztem a mondatot, már adta is a kéztörlőket. – Kösz.

Miután befejeztem a csutakolást kikászálódtam, és amikor megláttam Fannit, amint könnyezve ott áll, rémkomoly arccal, világos lett számomra, hogy alig tudta magára erőltetni ezt az egészet, és erősen kerülte a szemkontaktust. Aztán egymásra néztünk, és egyszerre nevettünk fel. Így mentünk ki a mosdóbol, és csak reménykedtem, hogy nem látszik hátul a gatyámon a víz. Ja, és elfelejtettem pisilni. Fordultunk vissza. Most csekkoltuk a vécéket, és miután (sikeresen!!!!) végeztem végül megkérdeztem, mert már nagyon idegesített:

-Vizes hátul a gatyám? – nem, nem volt gáz a kérdés.

- Nem. Tényleg nem, ha nem tudnám mi történt, nem vennék észre semmit – röhögött.

- Kösz – sütöttem le a szemem. Hát, ezt nem fogja egykönnyen elfelejteni.

Kiléptünk, és azt láttam, hogy már mindenki a kamera előtt áll. Mi is odamentünk, Zsolti, a rendező pedig épp beszélt.

-Lemaradtunk valamiről? – Kérdeztem Ádámot.

- Csak azt mondta, hogy minden .rendben ment, és nemsokára elkezdjük az első jelenetet felvenni.

- Úgyhogy most Vanda és Rami készülődjön. Amúgy az első jelenet ugye Zsófi szobája, és az ott van berendezve – mutatott balra egy berendezett szobára. – Öltözzetek át, lányok. Holnap kimegyünk terepre, a vonatos részt felvenni. A többit valószínűleg itt fogjuk felvenni, a stúdióban, mert nem találtunk olyan helyszínt, és ezt itt be tudnánk úgy rendezni. És még valami – nézett Zsófi szobája felé, ahol három emberke várt. – Ott vannak Zsófi  szülei meg húga, a statiszták. Nem is statiszták, nem ez a rendes megfogalmazás, inkább beugró szereplők. Mindegy. Van fél órátok, öltözzetek át, meg ismerjétek meg őket – fejezte be mondanivalóját. Felkészültek. :)

Odamentünk Ramival a három beugróhoz megismerni őket.

-Csókolom, szia – köszöntünk egyszerre. – Én Zsófi vagyok a filmben, ő meg Napsi – mondtam.

Beszélgettünk egy kicsit, majd mentünk a styleist-hoz. Odaadta a ruhákat (nyár van, természetesen valami rövid, szellőzött ruha stb.), és mi felvettük. Utána mentünk egy gyors hajigazításra (megmosták beszárították) és végül a sminkre csak ránézett Tibi, de nem volt mit igazítani rajta.

Zsolti beleszólt a megafonjába: - Vanda, Rami és a beugrók menjenek a szobába! Hármas kamera bekapcsolva, normál fényvilágítás, mert a szobában is fel lesz kapcsolva két villany. Vanda – fordult hozzám – te most gyere egy kisebb fülkébe, és olvasd fel, amit adunk neked, csak pár perc. Mert utána azt lejátsszuk, mintha a saját gondolataidat hallanánk, és közben te némán pakolsz a bőröndbe vagy mibe, meg a túrazsákodat pakolod össze meg ilyenek. – mondta, aztán újra beleszólt a megafonba. – Emberek, mindjárt jövünk, és Leó jer –mondta majd egy kis szobába vezetett.

A kis szoba barátságos volt, volt ott egy szék, előtte egy olyan tipikus stúdiós mikrofon. Aztán egy üvegfal, és mögötte Zsolti meg Leó egy hangosításos pultnál ültek. Mennyi gomb. Kezdtem kicsit izgulni. Általánosban volt olyan, hogy egy mikrofonba mondtam a szöveget, és azt leadták a suli rádióban, de az október 23-ai műsor szövege volt.

„Persze, hogy alig aludtam valamit, úgyhogy amíg más a fesztivál

után döglik ki, addig én eleve úgy fogok érkezni. Mindegy, tejeskávé

közben  megnéztem  még  egyszer  az  időjárás-előrejelzést,

ellenőriztem, hogy bepakoltam-e mindent, feltöltöttem a telefonom,

amennyire csak tudtam, aztán eldöntöttem, hogy miben utazom.

Tekintettel a fülledt, augusztus végi kánikulára, a várható

tömegnyomorra és a cipekedésre, úgy döntöttem, hogy a képen lévő

lányéhoz hasonló szerkóban képviseltetem magam (fekete bakancs,

térd felett érő, spagettipántos, színes nyári ruha, minimál smink és

napszemüveg). Elvileg ez ilyen tipikus fesztiválszerelés, nem fogok

kilógni, de még soha nem voltam hasonló rendezvényen, úgyhogy

csak a netről tudtam tájékozódni. Bár végigtanultam a tanévet,

lenyomtam az emelt érettségit angolból, és nyári munkát is vállaltam,

hogy legyen fesztiváljegyem, a szüleim alig akartak elengedni.

Pechükre egyszerűen egyetlen észérvet sem tudtak felhozni, én meg

valóban mindent megtettem azért, hogy mehessek. Azt meg nyilván

anyuék sem gondolták komolyan, hogy nem engednek el egy Red

Hot-koncertre, amikor tudják, hogy mennyire odavagyok a bandáért.” – ez volt a szövegem. Azt hittem pikk-pakk meglesz, Zsolti is ezt hitte, de negyedjére vettük újra és vagy túlontúl robotosan olvastam, vagy nagyon élénk voltam, többször is megbotlott a nyelvem. Valamit mondott Leó Zsoltinak, mire én annyira figyeltem, hogy balra dőltem, de annyira, hogy lecsúsztam a támla nélküli székről. Na, hát ez jó nagy robajjal is járt. Road 6. Égő fejjel tettem fel két kezem, jelezve, hogy minden oké, és felkászálódtam, vissza a székre. Mindketten pislogáés nélkül meredtek rám. Vajon miért? Végül beleszóltam a mikrofonba, mert választ vártak tőlem, de nem tudtam semmit se kitalálni, úgyhogy csak ennyit mondtam: - Bocsi. – Láttam, hogy várnak mégvalamit, de hogy eltereljem a erről a kínos szituról a figyelmet, témát váltottam. – Vehetjük mégegyszer? Utoljára, esküszöm megpróbálom jól! – könyörgőre vettem a figurát.

-Oké – bólintottak.

Megpróbáltam ötödjére is, már csak egyszer hibáztam, de hatodjára végre tökéletes lett. Ha mondhatok ilyet. Végül is a többihez képest az volt. Utána kimentünk a kis szobából és elkezdtem a kamera előtt „pakolászni”, meg felvettem egy bakancsot, a ruhámon végigmértem, és ezt mind addig húztam, még hallottam pár perccel előtti énemet, ahogy benyomták hangosba a végleges szöveget. És szerintem egész jó lett.

Aztán „apa” benyitott a szobába, Napsi is a házban kötött ki, „húgomtól elköszöntem” szóval vettük a jelenetet, ameddig ki nem értünk a kocsiig. Aztán mára ennyi is volt. Szóval ma mindenki jól teljesített, bár amikor „húgomtól elköszöntem” azt egyszer elröhögtük.

Aztán felkaptam a holmimat, átöltöztünk Ramival és beszélgettünk.

-Merre mentek haza? – kérdeztem, hátha, hátha…

- Metróval két megálló, busszal meg öt.

- Nekem is, csak nekem négy megálló busszal. Megyünk együtt? Nem akarok egyedül menni.

- Oké – mosolygott.

- Át is jöhettek, ha gondolod. Anya megengedi, bár nincs otthon, apa se, de a tesóm asszem igen.

- Van tesód? – mondta, ahogy kiléptünk az öltözőből.

- Aham, mindjárt mesélek róla bővebben – aztán odaléptem a többiekhez. - Sziasztok – odamentem Fannihoz, és megöleltem, ahogy még Tomit is, a többieknek csak intettem. Velük még nem vagyok olyan viszonyban. Rami és Kari is elköszönt, majd ismertettük Karival a tervet, miszerint együtt megyünk haza, sőt ő is jöjjön át, ha szeretne. – Tényleg, mekibe mikor megyünk? – kérdeztem még a távolból Fannit.

- Nem tudom. Holnap?

- Ha a többieknek is jó – mondtam majd kiléptem a stúdióból.

Elmondtam, hogyan kötött  ki nálunk Trixi, és megkértem őket, hogy ezt ne hozzák fel, se azt, hogy nem hasonlítunk. Még Kari is komoly volt, ez szerinte is szörnyű. Közben anyát felhívtam, hogy átjön két kollégám.

-Kolléga? Miért így nevezed őket? Hányan? Nagykorúak?

- Nem nagykorúak, testvérek, ketten vannak, és azért így, mert először mondtam ki és nagyon jóó – mondtam a buszon.

- Jó, menjenek – mondta. – Kilencre otthon vagyok – búcsúzott és leraktuk.

Odaértünk, és Trixi már otthon volt, természetesen. Bemutattam őket egymásnak, majd elmentem átöltözni a szobámba, addig Trixivel beszélgettek. Kihoztam a laptopomat, beindítottam a zenét és beszélgettünk.

-Meséljetek magatokról – szóltam.

- Hát oké.  Anyukánk meghalt, apukánk nevel egyedül minket.

- Jézusom ez szörnyű, részvétem.

- Nemsokára lesz 10 éve – mondta Kari. Karesz most nem hülyült. Furi, bár mondjuk ez nyilván őt is megviselte.

- Sajnálom  - mondta Trixi is. – Együttérzek. – A testvérpár nem kérdezett semmit. Ne felejtsem el megköszönni nekik.

- Kértek valamit? – kérdeztem. – Bár nem tudom mi van itthon.

- Nem, köszi.

- Csináljunk fagyit. Izé… Ketchup fagyit. Aki meg meri enni, az nyer – röhögött Karesz.

- Persze, te mindent megeszel. Undorító vagy – mondta Rami. Áháháháhá, akkor ezt meg kell néznem!

- Benne vagyok – vágtam rá.

- Figyelmeztetlek, versenytárs vagyok – szólt Trixi. Óóó, bizony, Trixi szintén megeszik mindent, vállalja a kockázatot, bevállalós.

Belenyomtunk két kis pohárba Ketchup-ot,  és beraktuk a fagyóba. Majd később ránéztünk és akkor raktunk bele valami tárgyat, amitől olyan jégkrám szerű lett.

-Amúgy egyszer nyáron medencés buliba mentünk. Karinak akkor volt először és utoljára barátnője. Vicces sztori.

- Nehogymá’ elmondd – mondta kultúráltan Karesz. Igazi jó testvérek. :)

- De, de az lesz. Szóval lesmárolta az exe barátnőjét.

- Na, inkább elmondom én, mert nyomesz Ramesz tuti kiszínezi. Szóval hátulról ugyan úgy néznek ki, és ugyan olyan fürdőruhájuk volt. Hátulról átöleltem  meglepetésként és már becsuktam a szemem amikor lesmároltam.  Isten se nézte az apró részleteket, hogy mondjuk az egyiknek itt van az anyajegye, a másiknak meg két centivel alatta… - röhögött.

Így telt ez a délután, mi Ramival nem vettünk részt a Ketchup-versenyben, de képzeljétek! Trixi nyert! Karesz nagyon kiborult, mert ez azt jelenti, konkurencia van, de ámult is, mert ilyen lánnyal még nem találkozott.

A délután már nem volt olyan égő, mint a délelőtt, hál’ Istennek! Már ez is sok volt.

Mikor elmentek, Trixivel sokáig beszélgettünk arról, hogy milyen jófejek. Karesz és Ramesz. Ez az új becenevük, amiket persze csak mi használunk, ez benne a különleges.

Megbeszéltük, hogy mivel egy buszmegállónyira laknak tőlünk (sétával 10 perc), ezért reggel elém jönnek, így legalább lesz társaságom, és nem is kések el. Talán… :) Szóval ezzel jól járok.

Este még tanultam egy kicsit a szöveget, és elraktam a táskámba, hogy holnap ne felejtsem itthon.

Lefekvés előtt az ágyban végiggondoltam a napot pontról pontra, és annyira izgatott voltam, még mikor visszagondoltam akkor is. Ezt soha nem fogom ezt a munkámnak nevezni. Ez az első és igaz szerelmem, aki nem kézzel fogható. És mikor rágondolok, újra és újra beleszeretek. :)